Mint tudjuk, néhány száz ember napok óta próbálta fizikailag is akadályozni az emlékmű felépítésének megkezdését. Ez az „utcai agresszió és gyűlöletkeltés” (ahogy a KDNP párti államtitkár fogalmazott) szerintem nem azért történt a nyolcvan éves, 56-os halálraítélt Mécs Imre és társai részéről, mert pusztán csak ízlésbeli kifogásuk lett volna az emlékmű terve ellen.

Bár bőven lehetett volna az is. Mert szerintem önmagában is elfogadhatalan ilyen neobarokk, rokokó giccset ide rittyenteni Budapest közepébe a huszonegyedik században!

Oké, ha Orbánnak és haverjainak az ilyesmi tetszik, miért nem csináltatja meg porcelánból, s teszi a stadionja mellé, felcsúti házának nappalijába, valami cuki kis csipketerítőre, a gombolyagot kergető kiscica gobelinje mellé?

Jó, persze ízlések és pofonok különbözőek.

(Bár a pofonoknál azért mégsem ilyen egyértelmű a helyzet. Mert igaz, Kádár rendőrei lényegében ugyanúgy pofozkodtak, mint Gyurcsány vagy Orbán demokráciájának fakabátjai, ám mégis talán annyi különbséggel, hogy abban az átkos diktatúrában nem jelentett akkora veszélyt egy gyanúsított-kihallgatáson részt vétel vagy rendőrautóba beszállás. Mert mostanság ilyesmibe vígan bele is lehet halni.)

De, mint tudjuk, Mécs Imrének, Magyar Fruzsinának, Hodosán Rózának és a többi „utcai agresszornak” elsősorban nem esztétikaiak a fenntartásaik, hanem tartalmiak. Szerintük ugyanis a tervezett emlékmű nem tesz különbséget gyilkosok és áldozatok között. De történelemhamisító módon nem tesz különbséget a gyilkosok és a hősök között sem. Ugyanezen kifogásaikat hangoztatták egyébként más szervezetek, többek között a Mazsihisz is.

Orbánék persze álságos módon úgy tettek és tesznek a mai napig is, mint akik nem is értik a problémát.

Ennek ellenére, érdekes módon a miniszterelnök a választások előtt mégis meglehetősen engedékenynek, békülékenynek mutatkozott, és február 19-én a Mazsihiszhez írt levelében a kampányra hivatkozva azt fejtegette, miszerint: „Ezért azt javaslom, hogy a párbeszédet a mindannyiunk számára megújulást hozó húsvéti ünnepek után folytassuk.”

Az inkriminált levelében persze egy szóval sem ígérte, hogy nem építik meg az emlékművet, hanem csak a „párbeszéd folytatását” kérte elhalasztani „a mindannyiunk számára megújulást hozó” húsvét utánra. Ennek ellenére akkor mégis az emlékmű építésének elhalasztása is megtörtént, ami sokakban keltett hiú reményeket Orbán Viktor végleges szándékait illetően.

Az ezután történtek jól mutatják az Orbán-rezsim e tárgyban is megmutatkozó alattomosságát, képmutató természetét. Egy olyan időszakban, amikor a miniszterelnök éppen, hogy szinte minden nap különféle avatásokkal kampányolt, ezt az emlékmű leleplezési ziccert mégis kihagyta, mert a választások előtt nem mert, nem akart újat húzni a zsidó szervezetekkel. Aztán viszont alig „nyerte meg elsöprő, eget rengető módon” a választásokat, a résztvevők mintegy 44 %-ának a voksaival (úgy, hogy közben mintegy hatszázezer szavazóját el is veszítette), mégis szinte azonnal hozzákezdett az emlékmű elhelyezésének előkészületeihez. És, ha ő egyszer hozzákezd valamihez, azt végig is viszi, ez nem is vitás. Május végén ziher, hogy emlékművet avatunk a Szabadság téren, még akkor is, ha Tavaresek és Cohn-Benditek potyognak az égből.

Az emlékmű elleni tiltakozás eredményességének persze nem tett jót, hogy a politika is azonnal rárepült. Cseppet sem használt a tiltakozás hatékonyságának, hogy azon olyan figurák is megjelentek, mint Horváth Csaba vagy Szanyi Tibor, hogy a DK egyes prominenseit már ne is említsük.

Szerintem Schiffer András miattuk vélekedett úgy, hogy túlméretezett hisztéria ez az egész, s ennél fontosabb dolgokkal kéne foglalkoznia az ellenzéknek.

Az egészen más kérdés, hogy e kijelentésével Schiffer is beleesett abba a tipikus politikusi hibába, miszerint ő már aztán csak tudja, mi érdekli jobban az embereket, mivel is kell foglalkozni.

Pedig végre felfoghatná már ő is, hogy mi emberek olyanok vagyunk ám, hogy minket egyszerre tud sok különféle dolog is érdekelni.

Nem csupán a fizetésünk vagy a nyugdíjunk mértéke.