A CÖF-CÖKA vezetősége megint meglepett bennünket egy veretes buzdító OS közleménnyel a magyarok biztató focieredményei kapcsán.

Írásukat azzal a megállapítással kezdik, miszerint „Mindig büszkék voltunk a magyar labdarúgás sikereire.  Igaz, egykori legjobbjainkat 1954 után a kommunista rendszer külföldre száműzte, Puskás, Kocsis, Czibor és a többiek azonban ott is megmutatták a magyarság erényeit.”

Na most ne merüljünk bele annak megvitatásába, hogy tényleg száműzetés történt-e, vagy csak leléptek a jobb élet, több pénz reményében, annak felvetése azonban bizonyára jogos, hogy a magyarságnak miféle erényeit is mutatták meg az aranycsapat focistái?

Talán azt, amit Puskás Öcsi úgy fogalmazott meg, hogy kis pénz kis foci, nagy pénz, nagy foci?

A  CÖF-CÖKA prominensei emelkedett hangú közleményüket azzal folytatják, hogy rámutatnak: „Most ismét azt tapasztaljuk, hogy legjobb labdarúgóink méltóan képviselik a magyar nemzetet. Közös erőfeszítéseink Európa jegyzett csapatai közé repítették válogatottunkat. Ma sem feledhetjük, a nemzet összetartozik, együtt sírunk és nevetünk.”

Hogy miként következik az osztrákok legyőzéséből és az izlandiak elleni döntetlenből, illetőleg a portugálok elleni bármilyen eredményből ez a nemzeti összetartozás, meg együtt sírás és nevetés, fogalmam sincs.

Ez, a NER legszebb napjaira emlékeztető süketelés arra sem tér ki, hogy eme nagy össznépi együtt sírás-nevetés során van, aki inkább csak sír és van, aki inkább csak nevet.

És az utóbbiak vannak jóval kevesebben.

Aztán következik a közlemény csimborasszója, fő mondanivalója, amikor is kijelentik: „Nemzetünk polgárainak szíve 18 órától, nagy bizonyossággal, egy ütemre fog dobogni.”

Hát kikérem magamnak, kedves CÖF-CÖKA urak, hogy az én szívem akármilyen focimeccs kapcsán is egy ütemre dobbanjon, teszem azt a vezetőségükével. Dobbanjon a kendtek szívük együtt a Bayer Zsoltéval. meg Habonyéval Árpiéval.

Persze lehet, hogy ez az együtt dobbanási kívánalom rám, és a hozzám hasonlóan gondolkodó baloldali ürgékre tulajdonképpen nem is vonatkozik. Mi ugyanis aligha tartozunk szerintük a nemzetünk polgárai táborába. Ahogy Csizmadia úr aposztrofál bennünket egy minapi másik írásában: „a szocliberális ideológia hataloméhes hívei”.

Vagyis e nagy ívű hazafias gondolatokat Csizmadia nem is nekünk szánta.

A közleménnyel kapcsolatosan egyébként én ott veszítettem el végleg a fonalat, amikor azt fejtegeti miszerint:” Mutassuk meg európai barátainknak, most futballistáink szereplésével, hogy nemcsak voltunk, hanem vagyunk és leszünk is!”

Hogy mi van? Mert, ha teszem azt nem vertük volna meg az osztrákokat és nem döntetleneztünk volna az izlandiakkal, és esetleg kikapnánk a portugáloktól, a barátaink azt hihetnék, hogy már nem is vagyunk csak voltunk?

Mindenesetre kíváncsi lennék, ha Petőfi ma élne, e lelkesítő közlemény hatására ő is másként fogalmazta volna-e meg híres versét is, valahogy e ként:

A magyar foci megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot.

Vagyis pontosabban lemossuk a portugálokat és a többieket.