Vannak akik nem hiszik el az olyan ostoba közhelyeket, hogy a baloldaliak azok mind „komcsik”, a jobboldaliak pedig egytől-egyig „fasiszták.” Akik nem aszerint alakítják véleményüket egy adott hatalom, adott kormány működéséről, illetőleg bármely politikai esemény ürügyén, vagy akár „csak” egy „szimpla” rendőri brutalitás kapcsán, hogy éppen az ő kedvelt vezérük és csapata van-e hatalmon, avagy a gonosz ellenség. Akik önállóan gondolkodnak, s nem valamelyik politikai tábor mantráit szajkózzák. De sajnos, úgy látom, ilyenek egyelőre nem túl sokan vannak.

A rendszerváltozás utáni fiatal demokráciánk torzulása bizony, valljuk be, valamikor éppen ott kezdődött el, amikor az akkori legnagyobb ellenzéki párt, amelyik már akkor is a leghaladóbbnak, legliberálisabbnak fényezte magát (és ezt akkor sokan el is hitték róla), nyíltan egy törvénytelen és erőszakos demonstráció, a taxisblokád mellé állt. Akkoriban nekem sem volt ellenemre a naftalinszagú MDF vezette kormánynak, s azon belül is a parlament ablakában egyensúlyozó, prókátorból avanzsált belügyminiszter uramnak betartani. Akkor még fel sem merült bennem sem, hogy ez a taxis-megmozdulás nem az irgalmatlanul magasra – talán hatvanvalahány forintra – emelt benzinárak miatt történt, nem a civil kurázsi bátor megnyilvánulása volt, hanem az első súlyos lékvágás az egyébként is még igen vékony jégen táncoló demokráciánkon. (Bocs’, de ez a vékony jégen táncolás nagyon jól hangzik!) Akkoriban bennem is erősebb volt a szabadelvű SZDSZ iránti szimpátia, mint a törvények feltétlen, „maradi”, „konzervatív” tisztelete. Pedig valójában nagyon cikis volt az a szitu. Ha akkor a jogállamiság normáit a hatalom komolyan veszi, és teszi a dolgát, tízezreket kellett volna államellenes bűntettekért azonnal sittre vágni. Köztük nem egy volt közismert Kádár-rendszerbeli ellenzékit. „Szerencsére” volt egy Árpi bácsink, aki némi hezitálás után átvágta a Gordiuszi-csomót, s közkegyelmet hirdetett. S „szerencsénkre” Horváth Balázs nem azt tette, mint Gergényi főkapitány úr jó tizenhat évvel később. Nem lövetett a tömegbe, sem lejárt szavatosságú füstbombákkal, sem kétes eredetű gumilövedékekkel. (Bár a suttogó propaganda akkoriban híresztelt ilyen terveket.)

Az úgynevezett politikai elit azóta is mindent megtesz azért, hogy rövidtávú politikai hasznai elérése érdekében fortélyos jogi csűrés-csavarással, de ha kell, akár nyíltan is megszegje a neki nem tetsző szabályokat, avagy kötelezettségei ellenére bojkottálja az ilyenek meghozatalát. S ami még nagyobb baj, az SZDSZ egyes vezetői változatlanul egyfajta ellenzéki szerepkörben tetszelegnek azóta is. Mintha föl sem fogták volna, hogy az üldözöttekből villaépítgető, kaparjkurta kegyurak lettek. Demszky főpolgármester, akinek érdemei a demokratikus rendszer megteremtésében elévülhetetlenek, utóbb főmuftiként komoly identitásválságba került. Az még csak hagyján, hogy dudálással tüntetett a fővárosi kátyúk ellen, ahelyett, hogy felszámolta volna azokat, de az már mindennek a teteje volt, amikor a 2006-os rendőri brutalitás ellen sem lépett fel, sőt megjutalmazta a szadista rendőri vezetőket. S miközben a főváros közlekedése – nem csupán a kátyúk miatt - katasztrofálissá vált, a dugókat úgy kívánta megszüntetni, hogy megtiltotta a traktorok behajtását.

Azért is örülök e brutalitást bemutató Túlkapások című könyv megjelenésének, mert ezt olyan valaki írta, akiről tudom, hogy nem egy hatalmi csoport önös érdekeit képviseli. Hanem a normális emberekét. Akik szeretnének egy normális országban élni. Persze nem a Dávid Ibolyai értelemben. Ha értik, mire gondolok.

Végezetül, azt a fentebb hangoztatott véleményemet, hogy független gondolkodók nem sokan vannak, azzal egészíteném ki, az ilyen írások segíthetnek abban, hogy szaporodjanak.