Egyikük a dús, vastag bajszos, kis apró gyűlölködő szemeivel, aki folyton hőbörög, fenyegetőzik, tilt, büntet, a másik, a kulturáltabb küllemű, aki jóval ritkábban lép színre, de akkor mindig megértő, atyai, jóságos.

Most az új év első perceiben ez utóbbi ült a vallatószékbe. Illetve állt. Puritán megjelenése, szürkésfekete öltönye, piros nyakkendője egy vidéki MSZMP párttitkáréra hajaz a nyolcvanas évekből.

A nemzeti zászló sem hivalkodó, nem türemkedik az előtérbe, nincs vele telepakolva minden, mint Orbán Viktornál szokás, mindössze egyetlen vékonyka lobogó húzódik meg szerényen a háttérben, szemből nézve a képernyő jobb oldalán, a jeltolmács mögött.

Szóval kétségtelen, a tévéből sugárzó későkádárkori fíling megnyugtatóan hat. Bár azért éjféltájt az kicsit ijesztő, amikor kijelenti, „lélekben most én is ott vagyok önök mellett.”

Körülnézek, szerencsére nem látom a nappalimban sehol.

A puritán úr a puritán környezetben mondandóját azzal kezdi: „Az elmúlt percekben a levegő megtelt az újévi trombiták hangjával, hogy régi szokás szerint távol tartsanak minden rosszat újszülött esztendőnktől.”

Már ennél az első mondatánál is lelepleződik, mily álságos is ez a jó zsaru szerep. Hiszen, ha a szónok valóban belehallgatott volna a szilveszteri éjszakába, szembesülhetett volna a rideg valósággal. Trombitahangok helyett brutális fényvillanások, fülsiketítő dörrenések, füstfelhők, akárha egy szőnyegbombázás centrumába csöppentünk volna.

Hol van már az idilli trombitázás, konfetti dobálás? Bizony a bajszos úr valóságlátásával komoly bajok vannak, állapítom meg máris.

Innentől kezdve gyanakvóbban figyelem a beszéde folytatását is.

Kíván ő persze minden jót, fűt-fát, egészséget, boldogságot, esztendőre apróságot, amit ilyenkor szokás, nagyszülőktől unokákig bezárólag.

Oké, de miért hagyja ki a dédszülőket? Hogy az ük-, ó- és szépnagyikról már ne is beszéljünk. Mi ez a szegregáció?

Nagy rizsa az is, amikor arról beszél, hogy minden ember a maga sorsának kovácsa. Mert azt elfelejti hozzátenni, hogy ócskavasból nem lehet damaszkuszi acélt kovácsolni.

A legigazabbat viszont akkor szólta, amikor kijelentette, hogy „mi mindannyian egymás javát akarjuk.”

A helyesebb fogalmazás talán az lett volna: egymás javait akarjuk.