Először – rögvest meglátván rajtam, hogy balek vagyok az ilyen dolgokban, mint férfitársaim többsége - egy szál tetszetős, de általam nem ismert fajtájú virágért 1.500 Ft-ot akart tőlem kérni egy kedves idős hölgy a sarki virágboltban, természetesen mindenféle nyugta nélkül. Végül a sarki asszonysággal kiegyeztünk egy halvány-vörös rózsaszál megvásárlásában, 500 Ft ellenében, természetesen nyugta nélkül.

Mindenesetre otthon ennek a szürke gazdaságból származó olcsóbb virágnak is örült a feleségem, pedig még csak nem is sejtette, hogy egy kis élelmességgel éppen ezer forintot spóroltam rajta.

A nőnap valamikor régebben komoly politikai tartalommal bírt, a női nem egyenjogúságát volt hívatott elfogadtatni. Ahogy a Wikipédia megfogalmazta, a nőnap a mai virágos, kedveskedős megemlékezéssel szemben munkásmozgalmi eredetű, harcos, a nők egyenjogúságával (munkavállalásával) kapcsolatos demonstratív nap volt. Később kifejezetten politikai jelleget öltött, hazánkban például a Rákosi rendszerben egyenesen kötelezővé tették a megünneplését, mégpedig szovjet mintára, minden év március 8-án.

Ma viszont már jól beleilleszkedett abba a levevős, merkantilis szellemiségű, hosszantartó tavaszi roadshow-ba, amelyet a hagyományos vízkereszttől hamvazószerdáig tartó Farsang nyit meg, karneválokkal, busójárással, ilyesmivel, illetve az utóbbi időkben az angolszász kultúrából átvett februári Valentin nap, az áprilisi húsvéti ünnepek, a májusi Pünkösd, és végül a ballagás követ.

Ezek az események bizony manapság már mind mind csakis arról szólnak, hogy ilyenkor vásároljunk mindenféle fölösleges marhaságot minél nagyobb mennyiségben. De főleg virágot. Jó drágán. És természetesen, ha lehet, számla nélkül.

De visszatérve a nőnapra, a békebeli falusi falvédőkön még olyan bölcsességeket lehetett olvasni egykoron, hogy "Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki." Meg olyat, hogy"Az én uram csak a vizet issza, nem siratom lányságomat vissza.".
Ám sokaknak a nőnapról nem az ilyen hagyományos idillikus bölcsességek, nem is a női egyenjogúság, és nem is a virágok, hanem a családon belüli erőszak jut az eszébe. Mert mi is történik, ha nem jó az ebéd, mert teszem azt az urát szerető asszony elsózta a levest, illetve a kedves férjem-uram időnként mégsem csupán a vizet iszogatja, és ez meg is látszik rajta?

Ilyenkor léphet előtérbe az a kevésbé lírai felhangú, ám szintén iránytűként szolgáló közmondás, amelyik szerint „a pénz számolva, az asszony verve jó.”

Ráadásul minél kevesebb a megszámolható pénzünk, esetleg annál több az asszonyverés? Létezik-e ebben valamilyen fordított arányosság?

Egy állítólagos zsidó mondás szerint az Isten megszámlálja az asszonyok könnyeit.

Jó lenne tudni, így nőnap tájékán, hogy az Isten miből találna többet: könnyekből vagy virágokból?