Valamikor az ötvenes években az állampolgárok „önkéntes” adományát békekölcsönnek hívták, amelynek nyújtása fejében az állam díszes értékpapírt is adott az alattvalói számára különféle színekben és névértékekben. A bankjegyhez hasonló kinézetű, Magyarország akkori címerével ellátott, munkásokat, parasztokat és géppisztolyos katonát ábrázoló színes papír-fecnikkel elvileg nyerni is lehetett, de a minimum névértéken történő visszafizetését becsszóra ígérték.

Ennek az állampapírnak a jegyzése azidőtájt – mint mondták - nem volt kötelező. Hozzávetőleg egyébként körülbelül annyira volt ez önkéntes, mint a téeszcsébe való belépés.Így aztán nem csoda, hogy azokban az években a nagyszüleink részéről sorra születtek a felajánlások: ki jegyez többet. Sokan inkább éheztek, de komolyan vették az akkori lózungokat, miszerint: „A magad hasznára, a haza javára jegyezz Békekölcsönt!” Vagy ami még ennél is hatásosabb duma volt: „A BÉKEKÖLCSÖN minden forintja egy-egy csapás az imperialista kalandorokra, válasz gyalázatos háborús terveikre!”

Bajnaiék krízisalapja annyiban mindenképpen hasonlít ezekhez a békekölcsön-kötvényekhez, hogy a jegyzése nagyjából ugyanannyira önkéntes. Így van ez például azon kormánytagoknál – Bajnai Gordonnal az élen -, akik jövedelmük egy részét ajánlották fel teljesen saját akaratukból erre a célra. Sőt bizonyos esetekben ebbe az alapba olyan pénzt is beleszuszakolnak, belekényszerítenek, amely valójában nem is a befizetőé.

Ez történik például az áramszolgáltatók részéről a fogyasztóktól jogtalanul elhappolt extraprofittal is.

Amiben viszont jelentősen különbözik Rákosi és a mostani nagy válságkezelő miniszterelnökünk elgondolása, hogy a jelenlegi felajánlásból a befizetőknek semmi nem jár vissza, Azt a kormányzati szervek fogják szétosztogatni, hátha hoz jövő tavasszal még néhány szavazatot az MSZP számára

A legjelentősebb eltérés az ötvenes évek és napjaink önkéntes állami pénzgyűjtése között azonban mégis az, hogy a mostani kormányzati krízisalap minden forintja az imperialista kalandorokra  nem jelent csapást.

Hiszen, lássuk be, a befizetett összegek semmiképpen nem nevezhetőek komolyabb csapásnak a kormánytagok és az áramszolgáltatók (vagyis az imperialista kalandorok) pénztárcája számára.