A rendszerváltás után sok-sok évvel a társadalomnak még mindig megannyi területét nem érte el a rendszerváltás. Jól kiépített masszív struktúrák ezek, amik évtizedek tapasztalatai alapján működnek úgy, ahogy anno működniük rendeltetett. Persze a rendszerváltás előbb-utóbb minden szervet elér. Időnként csendben észrevétlenül zajlik le az átalakulás, míg máskor nagy dérrel-durral.

Az egyik olyan esemény, ami elodázhatatlanná tett egy nagy változást, az az őszödi beszéd kiszivárgását követő utcai zavargások felszámolásában alkalmazott rendőri brutalitás volt. Ekkor a hétköznapok szürke leple alatt egyébként működő hatalmi erőszak hirtelen exponálva találta magát a médiában. Ártatlanok ütlegelése, rugdalása, megbilincselt emberek csontjainak tördelése, viperák, vadászfegyverekkel fejmagasságban leadott lövések, kilőtt szemek, símaszkok, azonosító számok hiánya, magyarul a jogállamiságtól és a demokráciától teljesen idegen diktatórikus beidegződések. Éveknek kellett eltelnie, hogy a brutális oszlatásokban részt vevő rendőrök közül egy-két embert végül felelősségre vonjanak. Nagyon nehézkesen, nyögvenyelősen jutottunk el oda, hogy a rendőrség megértse, hogy bizonyos szabályok azért rá is vonatkoznak. Ma már nem lehet úgy tömegoszlatást levezényelni, hogy az állományban nem rendszeresített eszközöket használjanak, hogy azonosítószámok "leessenek", hogy símaszkok fedjék el a rendőrök arcát. Ha úgy tetszik, a politikai és gazdasági rendszerváltás után másfél évtizeddel a rendőrség is keresztül ment egyfajta szerkezeti, eljárási rendszerváltáson.
Vannak persze a hatalomgyakorlásnak más, védettebb körei, amiket bár a demokratikus rendszerváltás hozott létre, mégis a diktatúrában szocializálódott emberek működtetik őket, diktatúrákból ismert reflexekkel.

Sajnos ilyennek mutatkozik most Schmitt Pál köztársasági elnök hivatala is. Schmitt Pál nyugat-európai országokban már a személyét érintő botrány kipattanásának első hetében lemondott volna. Nyugat Európából nem egy olyan példát ismerhetünk, amikor magas rangú politikusok még akkor is lemondtak hivatalukról, amikor nem is személyüket, hanem valamely elődjüket érték támadások. Nyugat Európának nagyobb tapasztalata van a polgári demokráciákat illetően, ezért tudják, hogy vannak olyan helyzetek, amikből nem lehet kimászni. Amikben a legenyhébb sérülést, a legkevesebb fájdalmat akkor kénytelenek elszenvedni, ha minél előbb megadják magukat a közakaratnak. Schmitt Pál ügye tiszta ügy. Minden elfogulatlanul gondolkodó magyar állampolgár számára az kell, hogy legyen.

Schmitt Pál lopott. A lopásról hazudott/hazudik. Hivatalához ragaszkodik. Minden más csak szerecsenmosdatás. A lényeg ebben a pár mondatban van. Amikor szolgalelkű riporterek támogató kérdéseinek biztos ölelésében olyanokra ragadtatja magát, hogy ügyében a legcsekélyebb megbánást sem tanúsítva mindenfelé vagdalkozzon, akkor bár nem fogja fel, de lényegében saját sírját ássa mélyebbre. Rosszabb esetben polgárháborús indulatokat kíván szítani azzal, hogy a felé még halvány reményt tápláló tájékozatlanabb rétegeket az őt joggal támadók ellen uszítja. Veszélyes vizekre evezel Pali bácsi. De jó hírem van. Még ma sem késő lemondani. Igaz, hogy ha olyan gyorsan mondtál volna le, mint a Semmelweis Egyetem téged bíráló rektora, akkor a nevedet ma mindenki csak pozitív példaként emlegetné. Igaz ez kitartásban a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásban nagy elődödnek számító Gyurcsány Ferencre is. Ha Gyurcsány 2006 őszén az első nagyobb demonstrációk idején lemondott volna, ma ő lenne a demokrata politikus mintaképe, akivel a teljes baloldal példálózna, akiről ódákat zengnének, mint olyan bölcs vezetőről, aki felismerte, hogy mivel szolgálja legjobban az ország javát, és a demokrácia, jogállamiság biztonságát.

Gyurcsány nem mondott le. Az MSZP elvesztette hitelét, támogatottságát, befolyását úgy az Országházban mint az önkormányzatokban és persze a gazdasági életben is.
Schmitt nem kíván lemondani. Nem csoda. Ő is olyan ember, olyan generáció tagja, amelyik a diktatúrában szocializálódott. Nincs receptje az ilyen helyzetekre. Egyet tud. Markolni a hatalmat. Foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, amije van. Az egy dolog, hogy a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoztatja az ország érdeke. A nép akarata. A protokoll-események biztonságos légkörében, gorillái gyűrűjében, páncélozott autójának sötétített ablakai mögé nem hallatszik be az utca hangja. Néha még azt is hiheti, hogy igaza van. De azért azt már csak a saját érdekében is illene felfognia, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Minimum hosszú hónapokig rettenetesen rossz lesz. Horror lesz az élete. Rettegés. Gyötrődés. Kínlódás. Vergődés. Verejték. Gyomorgörcs. Kézremegés. Száraz, kaparó torok. Lüktető halánték. Égő szemek. Bizonytalan lábak. És aztán végül mégis lehet, hogy lemond. És akkor minek kellett ilyen sokáig húzni? A sportember reflexe lenne a kitartás? Vagy a valós helyzetét felmérni képtelen vesztes valóság-tagadása? 

Egy biztos. Ha lemondana, akkor az általa betöltött hivatal megújulhatna és visszanyerhetné a nép bizalmát. Sőt a teljes politikai elit előtt ott állna a minta. Bármikor le lehet mondani, ha tudjuk, hogy elkúrtuk. Nem kicsit. Nagyon.