Hárommilliárd négyszázmillió forint. Mondom, háromezer-négyszázmillió. 3.400.000.000.
Uramisten, hány csomag pirított szotyi magot lehetett volna ebből venni! Hány oldal fokhagymás abárolt mangalicaszalonnát! Hány butykos házipálinkát…
Sőt, továbbmegyek! Hány Soros-gyűlölő, Brüsszelt megállító óriásplakátot kiragasztani… Hány felcsúti kisvasutat megépíteni…
Olvasgatom a vizes VB megnyitójáról írt beszámolókhoz fűzött Fidesz-szimpatizáns kommenteket. Ezek summázata: akinek nem tetszett a vizes VB megnyitója, az mind hazaáruló.
Ezek szerint én egy hazaáruló vagyok. Mert engem ez az egész rongyrázós, csilli-villi ceremónia azokra a túlméretezett falusi lagzikra emlékeztetett, ahol beleadnak apait, anyait, csakhogy a szomszéd Marisának a tavalyi esküvőjét legalább egy levágott disznóval és három tepsi pogácsával túlszárnyalhassák.
Csak itt olyan mértékű volt a puccos, kivagyiskodó inger a túlszárnyalásra, hogy bízvást mondhatjuk: egy olimpiai megnyitó köré nem rittyentenek ekkora patetikus, megalomán rongyrázást.
Be volt itten dobva minden, mágikus lézerfény, épületvetítés, vízi motorok, ének- és tánckarok, tömegjelenetek, magyarkodás, pazar jelmezek, jóképű férfiak, csinos fehérnépek, tűzijáték, s aztán még egy hosszú és rendkívül unalmas divatbemutató is Balatonfüredi Anna-bál ürügyén.
Az elején még szimpatikus volt az ötlet, hogy a megnyitót a víz és a magyar történelem kapcsolatára fűzik fel, indult a csodamadárral, amelyik elhozta a magyarok őseit a Kárpát-medencébe, az éltető Dunához. Aztán hirtelen már bele is merültünk a magyarság szakrális ótestamentumába, lovasok, nyilazás, sámánok, csodaszarvas, nyalka bokázó huszárok, ilyesmi. Közben pedig valahogy el is felejtődött ez az egész víz motiváció, meg történelmi visszatekintés, persze azt én sem vártam, hogy épp egy úszó VB megnyitóján majd még Mohácsot, s II. Lajost is mutassák, amint éppen belefullad a Csele patakba.
Jött viszont Mátyás reneszánsza, s máris az Orbán főnöknek is oly kedves huszárok és a csűrdöngölős. Megint csak hosszasan, unalmasan.
A megnyitó innentől már inkább egyre inkább egy nagyoperett világát idézte. És bár ismét visszatértünk a vízmotívumhoz, ami szerencsére nem Horthy tenger nélküli ellentengernagynál csúcsosodott ki, hanem Johann Strauss Kék Duna keringője, Sissi, azaz Erzsébet emlékével súlyosbítva. És Innen már csak egy lépésre volt Lehár és a Mosoly országa, a Vágyom egy nő után…
Sajnos hanghiba ezt nem zavarta meg.
Részemre itt ért véget ez a nagy vizes banzáj, mert eléggé el nem ítélhető hazafiatlan módon a tévét kikapcsoltam és elaludtam.
Így aztán azt sem tudom, a Csárdáskirálynőből leadták-e később még az Álom, álom, édes álom duettjét.
Friss kommentek