Azt nyilatkozza egy budapesti sportklub és lőtér főnöke, hogy nálunk van Európa egyik legszigorúbb fegyvertartási torvénye. Ezt mondja, s közben nem esik rá az egész plafon, s nem szakad le a képe.
Milyen szigorúság az, ahol olyan ember lehet lövész-sportoló, ráadásul kaphat a nagy tűzerejű parabellum fegyverére otthontartási engedélyt, aki hosszabb ideje súlyos depresszióval küzd, időnként hangokat hall, nyugtatókat szed, tizenéves kora óta embergyűlölő, nem barátkozik senkivel? Aki állítólag a skizoid jellegű panaszaival rendszeresen járt orvosokhoz több pszichiátert is felkeresett. Akik persze nem foglalkoztak a problémáival. beérték azzal, hogy antidepresszánsokat írtak föl, s ez is hozzájárulhatott az állapota romlásához.
Az ész megáll és ácsorog.
Én azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, éppen valamelyik bölcs nagyszakállú pszichiáter tanácsolta volna a fiatalembernek, miután már megunta állandó siránkozását a belső hangokról, hogy menjen csak, lövöldözzön egy kicsit, legalább levezeti a felgyülemlett feszültségeit. Ott nyugodtan képzelheti akár azt is, hogy éppen az egyetem tanári karát lövi szitává.
Persze az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán minek egy erősen közepes képességű sportolónak – ha elmebeteg, ha nem - az éles lőfegyver otthoni használatra? Esetleg a lakásában is edzenie kellett neki? Netán olyan feladatot is kapott, hogy egy szituációs gyakorlat során a kukákat gurigató házfelügyelőnőre lövöldözzön?
Gesztesi úr részletesen fejtegeti, hogy milyen hosszadalmas és alapos procedúrán kell átesni ahhoz, hogy valaki ilyen engedélyt megszerezzen. Csak éppen a jelen esemény bizonyítja, hogy ennek a bürokratikus eljárásnak az égvilágon semmi haszna. El kell menni például sportorvoshoz is (öt évenként!), aki nyilván nem a páciens fejét vizsgálgatja. Hiszen ő csupán egy sportorvos. Valószínűleg azt nézi meg, hogy a vizsgált egyén el tudja-e húzni a ravaszt, vagyis megvan-e még neki a mutatóujja.
Olyan is elhagyta a száját ennek a főokos főlövőnek, hogy akár húsklopfoló is lehetett volna az illetőnél. Nem tudom, a kedves lőtérfőnök uram hallott-e már azt a kifejezést, hogy „ha én zongorázni tudnám a különbséget?”. Ugyanis fegyvertelen emberek egy lövöldöző ellen abszolút kiszolgáltatottak. Míg egy húsklopfoló ütései elől el lehet hajolni, el lehet szaladni, vagy éppen a táskánkat védekezésül magunk elé lehet tartani. Vagy egyszerűen csak odaugrani és kicsavarni a kezéből.
Értem én a kedves lövészfőnök urat, hogy próbálja védeni a mundér becsületét. Hiszen nálunk mindenki ezt teszi. Itt lehet a móri vérengzésben teljesen ártatlan embereket életfogytiglani büntetésre ítélni, s amikor kiderül az ártatlansága, a vádlottól nem elnézést kérni, hanem a bírát, ügyészt előlépetni, s kijelenteni, hogy az ítélet példásan törvényes és szakszerű volt.
A beteges agyú nácik gyilkolni készülnek, fegyvert akarnak szerezni. Az erről információkat szerző titkosszolgálat erre azonnal beszünteti a megfigyelést, karosszékében kényelmesen hátradől, s inkább abban próbál mesterkedni, hogy ki lehessen egy törpepárt elnöke. Aztán, amikor a gyilkosságok megtörténnek, s már hat áldozat van, akkor mindezek után erélyesen kikérik maguknak, hogy valaki felelős lenne a történtekért.
A cigánytelepek elleni támadások egyébként már javában tartottak, amikor letartóztattak három cigánygyereket és közel egy évig őket, valamint rokonságukat gyanúsították a gyilkosságsorozattal. Amikor aztán végre kiengedték őket, akkor az országos főkapitány nem, hogy elnézést kért tőlük, hanem kijelentette, a cigányfiúk tehetnek a letartóztatásukról, mert nem voltak együttműködők
A lényeg tehát mindig az, hogy a mundér tiszta maradjon.
Ehelyett azonban egyre koszosabb lesz.
Az utolsó 100 komment: