Nincs azzal semmi baj, ha kihívják a terrorelhárítókat és a terrorelhárítók gyorsan kiérkeznek és végzik a munkájukat. Még akkor sincs vele baj, ha azonnal kiderül, hogy játékpisztolyról van szó. Az a fontos, hogy nem lőtték szitává a fürdőköpenyes srácot és nem szedtek túszokat a kommandósok. Gyorsak voltak, precízek. Így kell ezt. Szeretik a munkájukat, már az oviban is imádtak kavbojosat játszani. Jó nekik.

Nekünk viszont elég szomorú az életünk. Az egyetemeken ma olyan a hangulat, hogy ha valaki egy fürdőköpenyben beül mellénk az előadásra és kitesz egy játékpisztolyt az asztalra, akkor csendben kisompolygunk és hívjuk a rendőröket. Nem kérdezzük meg, hogy hát te meg hogy és mint vagy barátom? Elmentek otthonról, vagy csak vicces kedvedben vagy? Vagy most tényleg miért van itt ez a pisztoly meg mi meg hogy? Nem kérdezzük meg, mert fel sem merül bennünk, hogy ez egy vicc. Hogy gólyabál lesz. És hogy egy egyetemen vagyunk, évfolyamtársunkkal, aki nem kötelezően pszichopata tömeggyilkos. Bajban vagyunk, mert ma az egyetemeinken olyan a hangulat, hogy összerezzenünk, meggörnyedünk, gyomorgörcsünk lesz. Nem nevetünk, nem hülyülünk, nem gondoljuk, hogy milyen jó nekünk, meg hogy fiatalság-bolondság. Azt gondoljuk, hogy életveszélyben vagyunk. Hogy ki fognak minket irtani. Hogy bármikor lemészárolhatnak minket.

Ez a terror. A félelem. És ezt a Terrorelhárítási Központ akciója nem hárítja el. Inkább fokozza.