Proszektúra

Ugye milyen morbid ezt a mondat, éppen a mai napon?

Hiszen egyébként mindenki tudja, az élsport, a versenysport már nagyon régóta nem az egészséges, mozogni szerető amatőr fiatalok ügye. Hanem hatalmas üzlet – egy-egy sportoló ára manapság már vetekszik kisebb autópályák bekerülési költségeivel – ahol már nem sportolók - immáron még csak nem is gladiátorok, hanem Frankenstein teremtményei, mindenféle molochok, homonkuluszok, gólemek, emberszabású robotok harcolnak egymással. Azt is tudjuk, hogy ezek a kitenyésztett lények sok-sok szakember munkájának eredményeiként jönnek létre. Ilyen-olyan szakedzők, pszichológusok, orvosok, sportszer-gyártók, gasztronómiai szakemberek munkája nyomán. És feltehetőleg a vegyészek is ott szorgoskodnak.

Doppingolnak-e ezek a sportolásra kitenyésztett teremtmények?

A sportvezetőktől tudjuk, természetesen nem. Sőt, kikérik maguknak, s ha valaki ezt állítja, az súlyos sértésnek számít, s aki ilyen kijelentéseket tesz, azt perekkel fenyegetik. Az athéni olimpián elkapott magyar olimpikonok – köztük aranyérmesek! – a mai napig nem ismerték be a doppingolást. Sőt, mindannyiszor vehemensen tiltakoztak. Sokan melléjük álltak, s még a hazafiságát is kétségbe vonták annak, aki az érintettek szavaiban kételkedni merészelt. Akik egyébként a mai napig nem adtak elfogadható választ arra, hogy miért viselkedtek úgy, ahogy viselkedtek. Miért nem adtak mintát, s miért lépett le az egyikőjük még az olimpiai faluból is idő előtt?

A közelmúltban a Napkeltében Frenkl Róbert nyilatkozott. Amikor a doppingra terelődött a szó hirtelen homályossá, zavarossá vált a mondókája. Igen, történt doppingolás bizonyos esetekben. De a részleteket már ne feszegessük. Neveket ne mondjunk.

Elhiszi-e valaki, hogy az egykori NDK úszónő monstrumok a nyolcvanas években bevallottan doppingolással elért eredményeit, csak úgy könnyedén, doppingolás nélkül lehetett überelni?

A tavalyi Melbourne-i úszó-világbajnokság után (ahol az Egyesült Államok huszonegy aranyérmet szerzett, s egyébként a versenybíróság sajátos döntése alapján nem történtek vérvizsgálatok) éppen Kiss László, a magyar válogatott kapitánya nyilatkozott úgy:."A szemünket dörzsöltük a kollégákkal, amikor a győzelmek után még csak nem is lihegtek az amerikaiak, egyáltalán nem volt oxigénhiányuk, még a gyilkos távok sikerei után sem"

A doppingolás kétségtelenül létezik, ezt bizonyítják az időnként itt-ott lebukott sportolók példái. De vajon milyen mélységben szövi át a dopping az élsportot. Néhány sportszerűtlen egyén él vele? Vagy mindenki? És csak a balekok buknak le?

Akár így, akár úgy, az mindenképpen kijelenthető, hogy a doppingolás jelenetős logisztikai hátteret feltételez. Hiszen bizonyára nem a sportoló kotyvasztja össze a csodaszert, de még csak nem is az edzője, valahol, valami eldugott homályos laboratórium mélyén. Tehát szakemberek kellenek hozzá, vegyészek. Aztán kellenek felszerelések, különleges vegyszerek, s kell egy biztonságos gyártási folyamat. Hiszen gondolom, nem mindegy miből mennyit keverünk a tablettába, vagy az injekcióba. Aztán ezt a katyvaszt el kell juttatni a sportolókhoz, szakszerű használati utasításokkal együtt. Ügyelni kell arra is, hogy a szer szedése során a lebukást elkerüljék. Erre is biztonságos módszereket kell kidolgozni. Hány ember precízen szervezett pontos munkáját igényli mindez?

És, ha véletlenül mégis lebukik a sportoló, akkor is némának kell maradni. Mi az a rettentő erő, ami ezeket a szereplőket a hallgatásban összefogja? A pénz? A félelem? Mindkettő?

Tetszik, nem tetszik, ki kell mondani, mindezek a felsorolt stigmák a maffia jellemzői.

Ki kell mondani, létezik a dopping-maffia. Csak az a kérdés, hány létezik belőlük.

Minden ország egy vagy több maffia? Vagy vannak kivételek?