E hétvégén kirándulni volt a család. A hangulat – feeling – kedvéért – Egerből Szilvásváradig vonattal utaztunk, 65 perc alatt tettük meg a 27 kilométeres utat. Azaz, óránként mintegy 25 kilométeres sebességgel haladtunk.

Az első hazai gőzös Budapest és Vác között alig valamivel volt gyorsabb. Persze, azóta csak hozzávetőleg 160 év telt el mindössze. A fejlődés tagadhatatlan. (Kezdem megérteni Kókát.)

Igaz, menetközben vagy nyolc állomáson és megállóhelyen is megálltunk.  Mindezenközben itt-ott megcsodálhattuk a MÁV bő termést ígérő parlagfű ültetvényeit, majd következett Bélapátfalva városa, és a felette már messziről csupaszon virító legyalult hegyorom, ahonnan néhány éve még a cement alapanyagául szolgáló igen jó minőségű mészkövet bányásztak. Ám a bányát idővel egy külföldi cég vette meg, amelyik először jól lerabolta, majd bezáratta és itt hagyta némi romhalmazzal együtt, miközben hirtelen támadt zöld érzéseitől vezérelve kiügyeskedte, hogy a területet védetté nyilvánítsák, hogy ott a jövőben semmilyen bányászati tevékenységet senki más ne végezhessen.

Szilvásvárad viszont az utóbbi években már-már egy hatalmas plázává nőtte ki magát, telis-tele tolakodó kufárokkal. (Kezdem megérteni Jézust.)

Az út két szélén megszámlálhatatlan bodega, sátor, faház terpeszkedik, megszámlálhatatlan mennyiségű bóvlival. Fonott kosarak, nyakláncok, napszemüvegek, műanyag pisztolyok, s mindenféle egyéb biszbaszok sorakoznak magukat kelletően. S természetesen rengeteg fagyis, jégkrémes, pop-cornos, vattacukros.

A wc nélküli vendéglőkben pedig igazi magyaros étkek csalogatják a vendéget. Sajttal töltött pulykamell-filé, hot-dog, hamburger, gyros. Az egyik helyen feltűnő felirat arról tudósít, hogy ott VAD ÉTELEK kaphatók. Ez a vendéglős legalább őszintén bevallja, amit a többiek próbálnak tagadni...

Amikor több-kevesebb sikerrel átverekedjük magunkat a kereskedők siserahadán, akkor következnek a szülői pénztárcákat még inkább próbára tevő körhinták, mászófalak, céllövöldék, gyermek-lovagoltatók, ugráló-ketrecek. (Kezdem megérteni a szingliket.)

Amennyiben szerencsésen ezeken is túljutunk, akkor végre elindulhatunk sétálni az egyébként csodaszép úton végig a Szalajka-völgyben a fátyolvízesés mellett,

Mindezenközben csak arra kellett vigyáznunk, hogy gyerekeinket el ne üssék az útra egyébként szorgalmasan pottyantgató lovaskocsisok, mini-buszok, és persze a motorosok és személygépkocsik.

Hogy az utóbbi géperejű járművek hogyan kerülnek ide?

Bizonyára mindenki ismeri a hazai behajtani tilos közúti jelzéseket, piros csíkkal szegélyezett fehér korong, alatta négyszögletes táblácskán lévő felirattal, amelyik úgy kezdődik, hogy: „kivéve a…” 

Nos ezeken ma már nem a gyevi bírót szerepeltetik kivételezettként, hanem a polgártársainknak egy sokkal ködösebben körülírt rétegét: „Kivéve az engedéllyel rendelkezőket.”

Az engedéllyel rendelkezők nyilván azért rendelkeznek engedéllyel, mert valami fontos közfeladatot látnak el errefelé, bizonyára még vasárnap délutánonként is. A kivételezettek számából ítélve pedig arra kell gondolnunk, hogy rengeteg olyan sürgős közfeladat létezik errefelé, amelyeknek – s míg mások felhőtlenül szórakoznak -, ők zokszó nélkül tesznek eleget. Vaskos terepjárókban röhögcsélő huszonéveseket látunk, egy másik "sokkmilliós" lízingelt kocsiban apa, anya, nagymama gyerekek.

Mi lehet az a fontos ok a Bükki Nemzeti Park területén, ami indokolttá teszi a tinik, a nagymamák, unokák számára a szerteugráló turisták közötti kötelező autózgatást?

Az öreg mamát még csak érteni vélem, bizonyára a mézeskalács házikójába igyekszik. De a többiek? (Kezdem megérteni a zéró toleranciás Kondorosit.)

Egyébként nagyon sokan vagyunk itt kint a természetben. Úgy mászkálunk az erdőben vasárnap délután, mint, ha a Váci utcában lennénk valahol. Kétségtelen, itt egyelőre még valamivel több a fa és kevesebb a butik.

Egyelőre.