A többszörös olimpikon sportoló mai temetése kapcsán emlékezzünk meg a sport haláláról is.

A sportolókra már jó ideje mindenütt a világon úgy tekintünk, mint akik vérre menő csatákat vívnak a harcmezőn, miként tették azt a középkori bajvívók. S, ha győznek, félistenekként tisztelik őket, köztársasági elnökök, miniszterelnökök versenyeznek a kegyeikért.

Tényleg ez lenne a sport lényege?  Hogy néhány ezer ember különleges körülmények között, sok esetben már hét-nyolc éves korától kezdve gürcöl napi 6-8 órát, inaszakadtáig, miközben ki tudja miféle csodaszerekkel tömködik illetve tömi magát? Amikről gyakran ő sem tudja, miféle tengeri herkentyűk? Hogy aztán pár év múlva hisztérikus légkörű, élet-halál kérdése-szerű versenyeken felállhasson valamiféle dobogóra? Miközben mi pedig dupla adag chipset ropogtatva (+50 % ajándék!) ott ordítozunk a képernyőt lesve, könnyes szemmel, meghatottan.

Magyarországon ma milliók ücsörögnek a tévékészülékek és a számítógépek előtt naponta. Magyarországon ma milliók túlsúlyosak, 30-40 évesen már cukorbetegek, magas vérnyomással küszködnek.

Abban a bizonyos átkos Kádár-rendszerben, annak is inkább az elején, még rengeteg sportpálya volt, rengeteg igazi amatőr sportolóval. Volt szabadidő, volt szabadidősport. Igaz, uszodák, sportcsarnokok tekintetében már akkor is messze elmaradtunk Európa fejlettebb felétől, sőt a szocialista testvér-országok többségétől is. Aztán elindult egy folyamat, a sportpályákból üzletházak, parkolók lettek. Érdemes lenne összeszámolni egyszer, hogy csak az elmúlt 30-40 évben mennyi sportolást szolgáló objektum ment tönkre, vagy szűnt meg véglegesen. (Persze az is igaz, az élsport bázisai sem fejlődtek eközben. Jóformán nincsenek nemzetközi követelményeknek megfelelő sportstadionjaink.)

Hol is tartunk hát most?

Eljutottunk odáig, hogy a piramis teljesen a feje tetejére állt. Több profi élversenyzőnk van, mint ahányan amatőrként sportolnak. (Még akkor is igaz ez, ha az utóbbiakhoz soroljuk a néhány száz kedvtelésből teniszezőt, s a méregdrágán felépülő golfpályák közép és felsőosztálybeli amatőrjeit.)

A táposoknak nevezett mai fiatalok pedig csak sűrű lihegéssel képesek felmenni a pláza egyik szintjéről a másikra, ha véletlenül elromlik a mozgólépcső.

Ma már egy közepes méretű kisvárosban is 30-40 autósüzlet üzemel, kerékpár bolt és kölcsönző legfeljebb egy-kettő. De az is minek, amikor a kerékpáros az utcán permanens életveszélyben van? Hiszen használható kerékpárutak szintén alig vannak. Az autósaink pedig még a gyalogosokat is elütik a zebrán, nem hogy a kerékpárost.

Amit mifelénk tömegsportnak lehet még tekinteni, abban sincs sok köszönet. Homályos, rossz levegőjű pincék mélyén kopaszra borotvált úgynevezett testépítők, „badibilderek” nyomogatják egykedvűen a súlyokat két cigarettaslukk között, miközben házilag kotyvasztott izomnövelő szereket szednek, amiktől, ha az izmuk nem is, de a májuk megnő, s még örülhetnek, ha nem vállnak impotensekké. Néha pedig, ha kimennek a levegőre, akkor kedvenc quadjaikkal szántják fel az erdőt és szétkergetik a kirándulókat.

Jól látja ezt persze mindenki. Csak hát az első pekingi magyar győztesnél mindezt majd megint úgy elfelejtjük, mint a pinty. S könnyezve hallgatjuk majd a himnuszt, miközben világgá kiáltjuk: a mi fiunk győzött. Persze a mi fiaink többnyire csak azokban a sportágakban janik, amelyeknek nincs vizuális értékük, kevésbé látványosak, nem kötik le annyira az emberek figyelmét két reklám között, így a tévéket sem érdeklik annyira. Az igazi – milliókat vonzó – látványsportokban viszont már régóta sehol sem vagyunk.