Tegnap Budapesten a Remiz étteremnél meggyilkolásának 64. évfordulóján Ságvári Endrére emlékeztek, egyszersmind tiltakozva az ellen, hogy őt ki akarják zárni a magyar történelemből. A Politikatörténeti Intézet főigazgatója szerint a politikának nem dolga, hogy az egyes oldalak lerombolják a másik tradícióit

A politika azonban egyelőre szarik a főigazgató szavaira, s unos-untalan beavatkozik az ilyen dolgokba is.

Ságvárinak például sokak szeretnék száműzni még az emlékét is. Fegyveres bandita, közönséges gyilkos volt – állítja a jobboldal tekintélyes része, sőt újabban a Legfelsőbb Bíróság is –, aki a törvényes hatalom ellen lépett fel, s ezért megérdemelte sorsát.

Arról az apróságról igyekeznek megfeledkezni eközben, hogy milyen törvényességről, legitimitásról beszélhetünk egy fajüldöző, fasiszta hatalom esetében, s mennyire törvényes az ilyen hatalom nevében fellépő csendőrnyomozó eljárása. Nem árt tudni, hogy 1944. május 15-től már naponta 2-5 vonatszerelvénnyel átlagosan 6.000-15.000 zsidót deportáltak hazánkból. (Egyébként kedves kordondöntögető hazafiak, Ságvári legismertebb tettei közé tartozott, amikor 1941. október 6-án a Batthyány emlékmécsesnél nemzetiszínű szalaggal átkötött koszorút helyezett el: „A magyar szabadságért – a magyar ifjúság” felirattal, 1942-ben pedig társaival együtt a Kossuth szobornál tüntetett!)

Wass Albert nem volt politikus, mint Ságvári, hanem művész, méghozzá író. Méghozzá kiváló magyar író, állítják az egyre szaporodó rajongói. Megérdemli hát, hogy emlékét minél több köztéri alkotás is megőrizze hazánkban is. Arról az apróságról igyekeznek megfeledkezni eközben, hogy az illető urat háborús bűnökért elmarasztalták Romániában. A román Néptörvényszék 1946-ban távollétében ítélte halálra háborús bűnökért és gyilkosságért. A román hatóságok többször is kérték kiadatását, az USA Igazságügyi Minisztériuma azonban nem kellő megalapozottságára hivatkozva a kérelmet elutasította.

Persze lehet állítani, hogy a Ságvárit lelövő nyomozók igenis a törvényes (bár semmiképpen nem demokratikus) hatalmat szolgálták. Lehet azt is állítani, hogy a román bíróság döntése törvénytelen volt. Én nem láttam a periratokat egyik esetben sem.

Az ilyen, és ehhez hasonló vitákat persze ma Magyarországon senki sem tilthatja be, de nem is döntheti el, s ez így is van rendjén. Egyébként pedig mind a két emlékmű csak álljon ott ahová azok elhelyezését a szabályos és törvényes hatósági eljárás keretében engedélyezték.

Szabályos és törvényes eljárás keretében.

Rajk László veszprémi ’56-os emlékművét azért távolították el a közelmúltban, mert annak kivitelezése közben állítólag valamilyen szabálytalanság történt. Elbontották, elszállították, slussz-passz. Nincs tudomásom arról, hogy bármelyik baloldali erő tüntetőket vezényelt volna az utcára ennek védelmére.

A XII. kerületi turulszobrot viszont – jóllehet jogerős bírósági ítélettel megerősített hatósági határozat mondta ki, hogy jogellenesen állították fel – tömegtüntetésen „védte meg” a jobboldal javát kitevő Jobbik és a szamaritánusi cselekedeteiről elhíresült Magyar Gárda.

Szerintem, mint annyi más nyűgünk és bajunk, ezek a problémák is alapvetően a szocialista rezsim bukásával kezdődtek. Amikoron a lelkes rendszerváltó aktivisták előbb letakargatták, majd eltüntették a korábbi éra alkotásait, köztük a számtalan Lenin szobrot is. Az így kialakult kínzó köztéri hiátust pótolandó kezdett aztán mérhetetlenül elszaporodni a Szent István szobrok száma. Az egész országot telepakolták ülő, álló, lovagló Istvánokkal, magára valamit is adó település szégyellte volna, ha legalább egy mellszobornyi nem jut neki belőle. Egy idő után azonban már kicsit uncsi lett a sok-sok államalapító, a sok-sok szent koronával. A jobboldal újabb karakteres emblematikus jelképekre vágyott immár.

Kapóra jött hát az Árpád-sávos lobogó és a turulmadár. Mindkettőnek van ugyan egy rejtett kis fasisztoid stichje, feelingje, amit persze könnyedén le lehet tagadni, ha valaki mégis reklamálna. Legújabban pedig itt van nekünk az említett Wass Albert.

A sok kultikus figura születésével együtt azonban lassan-lassan elfogyott a hely. A maradék baloldali figurák is egyre inkább útban lettek. Sőt, ha az Illető nem zsidó, és nem kommunista, akkor is kidobandó. Már a „vörös gróf” Károlyi Mihály sem kell. Ha tehetik, vörös festékkel öntik le.

A ledöntött, leöntött, lesajnált szobrok nevében halkan kérdem: nem lehetne békében megférni? Mint például Egerben, ahol az Érsek-kertben, Gárdonyi és Bródy bronzszobrai egymás mellett békésen szemlélődnek.

S talán néha rosszallóan megcsóválják a fejüket, ha titokban körülnéznek.