Tartja magát az a vélekedés, hogy Magyarország német megszállása idején nálunk segítette legtöbb besúgó az SS munkáját. Annyi feljelentés egyetlen országból sem érkezett hozzájuk, mint hazánkból.

Tartja magát az a vélekedés is, hogy az 1989-es rendszerváltozás idején a fél-háromnegyed Parlament egykori III/III-as és egyéb tikos ügynök volt. Különösen a pártok és egyházak prominensei körében volt felülreprezentált a szocialista nemzetbiztonsági szolgálat. Találkozunk olyan véleményekkel is, hogy tulajdonképpen az egész rendszerváltás a titkosszolgálatok műve volt. Ha ez talán túlzó állítás is, az szinte biztos, hogy a Cég akkori munkatársainak volt olyan feladatuk, hogy próbáljanak beépülni az akkor szerveződő pártok vezetőségébe.

Az egyes utóbb napvilágra került esetek ezeket a vélekedéseket megerősítik.

A demokratikusan megválasztott miniszterelnökök egyike ötvenhatos pufajkás volt, a másik titkos belügyi alkalmazott, D 209-es elnevezéssel. Egyik jobboldali volt miniszterünkről is kiderült, hogy ugyancsak szigorúan titkos tiszt volt, egy másik viszont csak szimpla titkos megbízott. Volt, aztán akinek az apjáról bizonyosodott be, hogy hosszú ideig együttműködött a szocialista államvédelmi hatóságokkal. De egyes polgármesterek is hírbe kerültek. S hallhattunk olyan mendemondát is, hogy az ismert pártelnök Szatmári fedőnéven volt beszervezve, egy másik pártelnök pedig a katonai elhárítás embere volt egykoron.

Tartja magát az a vélekedés is, hogy amint valamelyik politikai erő hatalomra került, az első dolga volt, hogy a bizalmi embereinek dehonesztáló anyagát eltüntesse, illetőleg manipulálja. Sőt, állítólag korábban is történt már nagymennyiségű iratmegsemmisítés, amire például a Végvéri ügy kapcsán derült fény.

Mostanában aztán még azt is megtudtuk, a Kenedi bizottság vizsgálódásai során, hogy állítólag az egész Kádárkori titkosszolgálati adathalmaz mégis megmaradt mágnesszalagon rögzítve. S az is kiderült – amiben valójában eddig is biztosak voltunk -, hogy a szolgálatok még jelenleg is mindent elkövetnek azért, hogy minél kevesebb állampárti keletű titkukat ismerhessünk meg..

Tartja magát az a vélekedés is, hogy azért nem sikerült a mai napig sem egy megfelelő törvénnyel rendezni ezt az egész besúgó kérdést, mert a fátyol fellebbentése a mai elit körében is még mindig igen nagy botrányokat és megrázkódtatásokat okozna.

A rendszerváltozás környékén még azt gondoltuk, hogy vége annak a világnak, ahol attól kellett félni, hogy bárhol lehallgathatnak, levelinket kibonthatják, s a környezetünkbe pedig téglákat telepítenek. Azt hittük, hogy az ilyen titkos megfigyelések szigorúan törvényes keretek közé kerülnek majd. Mostanában viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy mint sok másban, ebben is illúziókat kergettünk, s nagyot tévedtünk. Azt hittük, hogy az igazságügy miniszteri engedély, meg a bírói engedély meggátolhatja a törvénysértéseket. Ebben is tévedtünk.

Szilvásy miniszter úrnak és a vele lényegében egyivású – bár más pártállású - elődeinek eddigi tevékenysége alapján legalább is alapos a gyanúja annak, hogy a hazai titkosszolgálat teljesen ellenőrzés nélkül tevékenykedhet a demokratikus jogállami keretek között is, s játszhatja ugyanazokat a játékait továbbra is, amiket még a KGB-től sajátított el.

A rendszerváltozás utáni politikai elit, de különösen a szélsőjobboldal, jelenleg sem mentes a titkosszolgálati provokátoroktól. Gyakorta ők irányítják, generálják, katalizálják ez egyes eseményeket, de érdekes módon, amikor kitör a balhé, már sosincsenek ott. S, ha mégis becsukják őket, néhány órán belül szabadulnak.

Elgondolkodtató, hogy bizonyos események miért pont úgy és akkor történtek, ahogy és amikor történtek. A Magyar Gárdát nem sikerült bírói úton felszámoltatni, ez már bizonyosan kijelenthető anélkül, hogy tudnánk, milyen bírói ítélet fog születni az egyre hosszadalmasabb perben, ezért beindult a bomlasztása. S ez – úgy tűnik - máris nagyobb sikerrel kecsegtet. Dávid Ibolya pártelnöksége veszélybe került, itt is jókor érkezett a CD.

Érdekesek azok a különféle terrorcselekmények, merényletek is, amelyek az elmúlt évek során történtek. Valahogy mindig úgy alakult persze, hogy a Molotov-koktéloktól a baloldaliaknak csak a lakásajtaja pörkölődött meg, a jobboldaliak viszont kicsit nagyobb dádát kaptak, hogy csak Szász és Csintalan megverését említsük. A Teve utcai rendőrpalotába is belőttek, de oly szerencsésen, hogy csak az ablakok sérültek meg. Igaz, Szilvásy miniszter úr hátvégi palotájának ajtaja a kelleténél kicsit jobban megégett, ám a nappali perzsaszőnyegeiben nem esett kár, mint ahogy Kóka úrnál sem. De említhetném az Újpesti MSZP iroda kertjében minap talált besült kézigránátot is, ami miatt majdnem kitelepítették fél Budapestet, de amelyikről aztán kiderült, hogy házilag átalakított, s feltehetőleg még annyira sem volt veszélyes, mint a Tölgyesi Krisztián nevű újsütetű terrorista faterjának műhelyudvarán idén júliusban talált második világháborús bomba.

Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tölgyesi Krisztiánt ki dobta föl. S miért nem várta meg a lefogásával a rendőrség azt a pillanatot, amikor az állítólagos társai is megérkeznek a tett helyszínére? (A hírek szerint ugyanis a volt cselgáncsozó olimpikon éppen két társára várt, amikor rajtaütöttek a szervezett bűnözés elleni osztály munkatársai.)  Tán nem érdekelte a kilétük? Vagy már nagyon is jól tudták, kik azok? S, ha már nem várta meg, akkor miért nem vette jóval előbb őrizetbe Tölgyesit, mielőtt a bombákat a helyszínre elszállította volna? Miért csak október 23-án este került erre sor az állítólagos robbantás előtt néhány perccel?

Emlékezzünk csak, Budaházyt is éppen 2007. március 15-én sikerült elfogni, holott korábban a rendőrség szemeláttára még beszédet is mondott.