A miniszterelnök úr a minapi „Vonattal Londonban” című blogjában a tőle megszokott frappáns szerénységgel arról számolt be, hogy „időnként meg kell küzdeni a biztonsági szolgálatokkal, hogy az embernek normális maradjon az élete.”

Ezt a magvas gondolatot annak kapcsán „vetette papírra”, hogy a londoni Victoria pályaudvarról, az onnan mintegy 45 kilométerre lévő Gatwickre nem gépkocsival, hanem vonattal ment ki, ő és kísérete, még annak az árán is, hogy „emiatt hosszas küzdelmet kellett folytatnia a brit titkosszolgálatiakkal.”

 „De nem hagytam magam, jeleztem a brit illetékeseknek: azért jöttem Londonba, hogy dolgozzak”, jelentette ki blogjában büszkén a sikerélményekre oly éhes prime minister.

Ám aki bevallottan oly sokat dolgozik, mint ő, de legalább is úgy tesz, az talán nem árt, ha tisztában van azzal is, hogy a dolgozik ikes ige, akárcsak például, a hugyozik, szarik, ezért a helyes ragozási alak: „dolgozzam.”

Tudom, jómagam is vétek időnként hasonló grammatikai hibákat, ám én nem is vagyok Magyarország első embere, akinek bizony a helyesírásban is példát kéne mutatnia. Főleg, ha másban – például igazmondásban, tisztességben – nem tud. Vagy nem is akar.

Mindenesetre Gyurcsány a blogbeírása szerint láthatóan nagyon büszke erre a mintegy félórás londoni vonatozásra. És némi emlékezethiánnyal kijelenti, hogy „általában is rossz szemmel nézem azt, amikor állami vezetők vagy miniszterek ilyen ügyekben nagy felhajtást igényelnek.” Sőt még rá is tesz egy lapáttal, amikor hozzáteszi, hogy „Mi Klárával e téren elég határozottak voltunk az első perctől kezdve. Próbáltunk ellenállni minden olyan kísérletnek, ami túlzottan korlátozza szabadságunkat, magánéletünket azzal együtt is, hogy tudomásul kellett venni bizonyos szabályokat.”

Bizony, sokan emlékszünk még azokra az ünneplésekre, amikor a múzeumok timpanonjain is fürtökben lógtak a géppisztolyos, maszkos kommandósok, így vigyázva a mi Ferink testi épségére.

„Persze, mindennél sokkal fontosabb az – jegyzi meg végezetül a blog írója - , hogy hasznos és izgalmas tárgyalásokat folytattunk Londonban, de ma nem akartam belebonyolódni szakmai vagy politikai ügyekbe, inkább ezt az epizódot meséltem el.”

Igen, körülbelül ennyire becsül bennünket. Egy ilyen önfényező epizód erejéig.

Gyurcsány ezt az írását is azzal a megszokott fordulattal fejezi be egyébként, hogy „Tegyük a dolgunkat, drága Barátaim!”

Valamikor ezt úgy mondták azokban a körökben, ahonnan ez a pápai gyerek is szocializálódott, hogy „daragije druzja.” Igaz, akkor mást értettek alatta, mint most. Akkoriban a drága az főleg nyálas puszikat és vodkát jelentett, mostanában viszont már inkább pénzben meghatározható. Például a Szücs Erika nevű drága barátja a miniszterelnök úrnak tényleg igen drága, majdnem négymilliós jutalmat ér. A legdrágább Karácsony Imréné, a Pénzügyminisztérium szakállamtitkára volt, aki 6,21 millió forintos jutalomban részesült. Kiss Péter kancelláriaminiszternek viszont meg kellett elégednie 2,59 millióval, míg Szekeres Imre honvédelmi miniszternek 1,15 millió forinttal. Ők már nem annyira drágák és nem annyira barátok.

Persze nem akarok abba a helyzetbe kerülni én is, mint a történetbeli lelkész, akinek a hosszúra nyúlt beszéde alatt a kisfiú megkérdezi, hogy mikor fejezi már be a bácsi, mire az apja azt feleli, hogy már befejezte, de nem bírja abbahagyni" Ezért most abbahagyom.

Pedig még szívesen beszámoltam volna arról is, mi a véleményem Orbán Viktor évértékelőjéről. Ha lett volna ilyen.

Ehelyett tegnap Gyurcsány után immáron egy újabb világmegváltó vátesz születésének tapsolhattunk.

Mindketten tudják és megmondják az egész világnak a tuti frankót. Csak nemhogy az egész világ, de a kutya nem hallgat rájuk. Szerencsére.