A francba, hát megint itt a nyakunkon egy olyan ünnepféleség, ami csak nyűg!
Mi általában nem nagyon tudunk - pontosabban nagyon nem tudunk - mostanában az ünnepeinkkel mit kezdeni.
Szilveszterkor petárdákkal ijesztgetjük a szomszédok kutyáját, seggrészegre isszuk magunkat, újév napján pedig vedeljük a szódavizet, és örülünk, hogy élünk.
Húsvétkor régebben locsolkodtunk, a hölgyikéknek bugyuta versikéket szavaltunk, mindeközben szolidan és mértéktartóan becsiccsentettünk, Manapság viszont csak a szimpla berúgás maradt, mindenféle szolidság és mértéktartás nélkül.
Pünkösdről viszont sokan már azt sem tudjuk, valójában mi a nyavalyát is ünnepelünk ekkor, így hát jobb híján szintén a tütüt választjuk.
Augusztus 20-a is elég zavaros. Miről is szól ez a nap? Szent István királyunk ünnepe? Az Alkotmány ünnepe? Az új kenyér ünnepe? Arról azonban mindenképpen emlékezetes, hogy ilyenkor a mindenkori kormány csicsás, sokmilliós tűzijátékot, esetleg légiparádét rendez a népeknek, ami igen jó biznisz néhány hatalom-közeli csókos havernak.
Karácsonykor aztán végképp megbolondul mindenki, és a bevásárlóközpontokban, plázákban, egymást taposva, eszement pénzköltésbe kezdünk.
Március 15-én, akárcsak október 23-án viszont immáron jó néhány éve az lett a módi, hogy kordonokkal körülvett üres tereken ordibálunk, rendőrökkel verekszünk, dobálózunk, kukákat gyújtogatunk. (Fotogén dolgok ezek.)
De visszatérve május elsejére, tény, hogy az egykori munkásosztály immáron maradványaiban sem létezik. Az öntudatos proletárok helyét átvették egyrészt a múlti cégek, ahol szakszervezet nincs, ellenben kuss van, másrészt a fekete és szürkegazdaságban vegetálgató, sokkal kevésbé öntudatos kisvállalkozások, a kényszervállalkozók, az alkalmi munkások, a segélyen élők.
A munkásosztály tehát, mint olyan, időközben szép csendben kimúlt, ám a május elsejei csontváza, az itt maradt. Olyanná vált, akár a busójárás, ahol maskarákba öltözött álsokácok ugrabugrálnak az utcán, s, a már rég nem létező oszmán megszállók helyett a turistákat rémisztgetik.
Valamikor a május elseje is egészen másként zajlott egyébként, a nép jókedvűen integetve - vagy azt mímelve - elvonult a tribün előtt, amelynek piros paravánja mögül, kissé bekonyakozva, bamba vigyorral integettek az élcsapat élharcosai, miközben a recsegő hangszórókból áradtak a jelszavak, meg az indulók. Egy a jelszónk a béke, meg hogy énekszóéstáncköszöntsevígandalolazének…
A Népszabadság akkoriban minden évben közzétette mindazon engedélyezett jelszavak csokrát, amelyeket aztán a zászlókat, transzparenseket és kőbányais sörösüveget, valamint mustáros virslit szorongató felvonulók számára harsogtak a mikrofonok, reggeltől estig.
Hej azok a szép, és változatos békebeli jelszavak!
Éljen május
Éljen május
Éljen május
Ma már mindezek helyett alighanem aktuálisabbak lehetnének az olyasféle dumák:
Éljen május
Éljen és virágozzék a nemzetközi világválság!
Előre az eladósodás Gyurcsányi útján!
Esetleg annak a jelszónak is lenne bizonyos archaikus feelingje, hogy:
Gyűjtsd a vasat és a fémet - csak meg ne tudja a rendőrség!
És persze ne feledjük aktualitása miatt azt sem:
Éljen és virágozzék a Szurgutnyeftyegáz és a Mol örök és megbonthatatlan szövetsége!
Mi a baja egyeseknek egyébként ezzel az egzotikus hangzású Szurgutnyeftyeizével?
Eladta az állam a Molt, majd pedig úgy tesz, mintha még mindig az ő tulajdona lenne, és aggódik az orosz befolyás ellen. Az osztrák ellen miért nem aggódott? Magyarázza már el nekem valaki, egyáltalán milyen alapon szól bele a nagypolitika ebbe a történetbe?
Tetszettek volna a stratégiai cégeket nem privatizálni. Vagy többet nézni a Dallas sorozatban Jockey Juingot.
Friss kommentek