Mi történt a szabad demokraták szövetségével?

Mi lett azzal a rendszerváltó párttal, amelyik 1990-ben a négyigenes népszavazást még magabiztosan megnyerte, majd az akkori parlamenti választások során alig pár ezer szavazattal maradt alul a naftalinszagú MDF-fel szemben.

Szétlopták? Vagy mint az egyszeri kocsmáros, a párt korifeusai önbetörést követtek el, hogy ki ne derüljön, milyen súlyos leltárhiányuk van?

Ne áltassuk magunkat, az első szabad választások során azért tudott akkora sikert elérni, mert cseppet sem volt finnyás. Pedig már akkor is nyilvánvaló volt, de utólag most még inkább látható, hogy a Beszélő környékén csoportosuló pár ezer, a Szabad Kezdeményezések Hálózatát létrehozó liberális demokrata körül egyre nagyobb számban jelentek meg azok a „rendszerváltó erők”, akik, vagy akiknek az eszmei utódai mostanában már inkább a Jobbik környékén tűnnek föl, és azt erősítik.

A megoldandó dilemma tehát az volt, hogy az SZDSZ, ha megpróbálja baloldali liberális arculatát fenntartani, akkor előbb utóbb fel kell hagynia néppárti, tömegpárti illúzióival, és át kell ezt a pozíciót engednie olyanoknak, akiknek nem okoz erkölcsi konfliktust, hogy ilyen nézeteket felvállaljanak.

A mai politikai életet is uraló két párt éppen azért is kerülhetett az élre, és maradhatott ott hosszabb ideje, mert nem szenvedett ilyesféle skrupulusoktól. Az MSZP minden erkölcsi gátlás nélkül felvállalta a kádári pufajkás, III/III-as ügynöki örökséget, miközben azért megpróbálta Nagy Imrét is kisajátítani. Imre te mit gondolnál az én helyemben? – kérdezte teátrálisan a nagy őszödi szónok. Mindeközben a Fidesz a jobboldalt nyúlta le. Vezetői a korábban kigúnyolt csuhások lábai elé borultak, s ájtatosan együtt énekelték a boldogasszony anyánkat, miközben a Nagy-Magyarországról szónokoltak.

Az SZDSZ végleges elzüllése igazán azzal kezdődött, amikor e két hataloméhes, gerinctelen párt javára ugyan lemondott néppárti jellegéről, ám az ebből a döntéséből származó logikus következtetéseket nem vonta le.  Nem döntötte el, mi a fontosabb számára, a Kis János Kőszeg, Solt Ottilia féle hagyomány, a szabadság és szegény-pártiság, vagy pedig a gátlástalan piac és a nagytőkések érdekeinek kiszolgálása. Pontosabban némi hezitálás után az utóbbiak javára döntött. A pártot már a mókamester Kuncze Gábor is ebbe az irányba vitte el, amely folyamat a pökhendi Kóka megjelenésével teljesült be. Kóka János a nép szemében egy személyben testesítette meg a szocializmust felváltó magyar kizsákmányoló rabló-kapitalizmus minden negatív vonását. Állami pénzek körül sürgölődő; mutyizásokkal, gyanús ügyletekkel lett milliárdos, aki piros helikopterével, másfél milliós karórájával, budai villájával irritálta az embereket, és bécsi operabálokon rázta a rongyot. Aztán, mint az unatkozó milliárdosok gyakran, ő is politikára adta a fejét. Szemérmetlenül, lelkiismeret-furdalás nélkül ült bele egy olyan pártelnöki bársonyszékbe, amelyet elődei egzisztenciájukat is kockáztatva érdemeltek ki. Ráadásul, mint utólag kiderült, még a reá leadott szavazatok jogszerűségével is súlyos probléma volt.

Az őt követő Fodor Gábor igazából már nem változtathatott – talán nem tudott, talán nem is akart - azon a bomlási folyamaton, amelyik a napjaink EU választása során jutott a végső stádiumába a 2 %-nyi szavazattal. A párt kampánya hiába próbálta a liberálisokat a szélsőjobbal Ijesztgetni. A pártpolitikából kiábrándult liberális értelmiségiek fiatalabbjait a LMP+HP, a cigányokat az MCF Roma Összefogás Párt szerezte meg, az idősebbek szimpátiája pedig Bokros Lajos révén az MDF-hez került. Így aztán az SZDSZ jelenlegi funkcijainak már csak a sercli maradt.

Most pedig, úgy tűnik, a párt szétesése tovább folytatódik. Az egész pártvezetés egyik legtisztességesebb politikusa készül éppen lemondani.