Mint az mti hírül adta, közéleti szereplők tiltakozó nyilatkozatot adtak ki a Fidesz elszámoltatási kampánya ellen, amely szerintük valójában a másfajta politika egzisztenciális szankcionálása.

Már megint egy tiltakozó aláírogatás.

És én miért nem írom alá, ahelyett, hogy itt fanyalognék?

Először is azért nem, mert engem nem is kért meg erre senki.

Nem vagyok elég fontos ember.

Magyarországon ugyanis aláírni egy kaszthoz tartozást jelent. Ők a felsőbbrendűek, a kiválasztottak. Akik aláírhatnak. Akiknek állandó belépőjük van a liberális úri aláíró klubba. Büszkén kihúzzák magukat, mi vagyunk az aláírók. Képzeld anyukám, én is aláírtam a Tamás Gazsival együtt! Hogy mit is? A franc emlékszik rá, igen hosszú szöveg volt.

Szóval ez az első bajom. Hogy nálunk bizonyos elitek kiváltsága az ilyen nemzetféltő, nemzetmentő aláirogatás. Mindig ugyanazok a nevek. Az embernek az az érzése, talán létezik egy biankó aláírásgyűjtemény.

Amit egy ilyen hozzám hasonló, átlagos aggódó is aláírhat, az legfeljebb egy Seres Mária féle populista népszavazás-kezdeményezés. Esetleg egy helyi voksolás kieszközlése arról, hogy ne épüljön pláza, vagy szociális bérlakás a szomszédunkban.

Másrészt nem írok alá azért sem, mert olvasva az eddig aláírók nevét, olyanokat is találok köztük, akikkel nem is óhajtok egy akolban kerülni. Akik szerintem a többi aláíró hitelét is lerontják.

Mert mit keres ott például ez a humoristának nevezett egyén? Aki számára a baloldaliság a baloldal pumpolását jelenti. Vagy a pártját lezüllesztő, sírba vivő Mártiriusz Gábor. Akinek fő politikai hitvallása: országomat egy viccért. Aki egykori belügyérként azt is írásba adta, hogy az ÁVH nem bántalmazott senkit. Erre még Kádár is forogni kezdett a sírjában.

Egyébként is, ezek az aláírók valójában mind ellenforradalmárok. Hiszen Orbán Viktor forradalma ellen fordultak. Márpedig én nem akarok megint ellenforradalmár lenni. Meg hazaáruló

(Bár, hogy mi a forradalom és az ellenforradalom, és mi a hazaárulás, az néha az idő múlásával változik. A történelemtanároknak nagyon oda kell figyelni.)

Amiben viszont feltétlenül igazat adok ezeknek az aggódóknak. Tudniillik, amikor attól félnek, hogy a politikai felelősség keveredik a büntetőjogi felelősséggel.

Szerintük ugyanis Orbánék az „elszámoltatás” fogalmában összemossák a bűncselekményért való jogi felelősségre vonást a másfajta politika egzisztenciális szankcionálásával, ami jogállamban megengedhetetlen.

Csakhogy ebben az igazi baj éppen az, hogy nálunk nincs jogállam sem!

Mert milyen jogállam az, ahol egy Pintér Sándor belügyminiszter lehet? S főként milyen jogállam az, ahol a bírósági szervezet, pontosan az egész igazságszolgáltatási apparátus teljesen alkalmatlan a legnagyobb súlyú, sokmilliárdos gazdasági bűnesetek elbírálására? Ahol az ilyen ügyekben abszolút természetes, hogy a különböző bírói fórumokon egymással homlokegyenest ellentétes döntések születnek, és sokszor a sztárbíráink még abban sem tudnak megegyezni, a vádlottak követtek-e el, s ha igen, milyen bűncselekményeket. (Tocsik ügy, Princz ügy, Kulcsár ügy, stb.)

Őszintén megvallva, egyébként én is joggal félnék az olyan ügyészektől például, akik felajzva lesték a másodpercmutatót, melyik pillanatban jár le Hagyó Miklós mentelmi joga.

Akiknek csak ki kell adni a parancsot: fogd meg! Harapd meg!

És ők máris teszik a dolgukat.