Hrabal egyik regényalakja a kocsmában kijelentette, hogy ha volna egy tó a közelben, ő tudna úszni, s volna egy unokahúga, aki fuldokolna, ő bizony habozás nélkül utána ugrana és kimentené. Azóta nagyra tartották őt a faluban.

Valami hasonlót mondott most Mesterházy Attila, amikor közölte, miszerint nyilatkozatban vállalják az MSZP elnökségének és választmányának tagjai, valamint országgyűlési képviselői, hogy amint lehetőségük lesz, kárpótolják mindazokat, akik a magán-nyugdíjpénztári rendszerben maradva elveszítik állami nyugdíjjogosultságukat.

Amint lehetőségük lesz.

Gondolom, ha az a bizonyos „amint” alkalom húsz év múlva következik be, akkor húsz év múlva.

De hogyan is gondolják ezt az elnökség és a választmány tagjai?

Feltételezem, a saját jövedelmükből és vagyonukból rendeznék ezt a kérdést.

Mert ha a közöséből tervezik, akkor a kárpótlás valójában megint csak mások kárára történhet majd. Hiszen amit erre fordítanának, azt valahonnan, valakiktől el is kell ám majd venni. Akiknek meg persze akkoriban a Fidesz fog ajánlatot tenni, hogy „amint lehetőségük lesz”, kárpótolják őket.

Ezt a mókuskerék nagyvonalúságot szeretem én a politikusainkban. És persze mindig a „mi kis eszközünkkel” szeretik verni a csalánt.

Azon már ne is agyaljunk, konkrétan hogyan képzelik ezt a kárpótlást. Mesterházyék. Miként fogják kiszámolni a mértékét? Természetesen hasra ütéssel, mint a tizenkilencezer forintnál, amit Megyessy „adott” kárpótlásul a nyugdíjasoknak.

Ám miközben Mesterházy és társai valamiféle ködös kárpótlás délibábjával hitegetik a népet, Orbán Viktor sem tétlenkedik, muszáj neki valamit csinálni, mert mint tudjuk, a magyart a tétlenség teszi tönkre, hát ő most éppen disznóólak ellen vív forradalmat, és minket is erre ösztönöz.

„Ami itt uralkodott, az egy disznóól volt… Szerencse a szerencsétlenségben, tekintettel arra, hogy megfelelő körülmények között nőhettem fel, néhány disznóólat már volt módom személyesen megismerni. Ezért biztosak lehetnek abban, hogy ezzel a disznóóllal, ezzel a hodállyal is el fogunk majd bánni.”

Egy pillanatig sem elvitatva, hogy a miniszterelnök úr a disznóólak nagy ismerője, mondhatni szakértője, mégis amikor disznóólat és annak mintegy szinonimájaként hodályt emlegetett, felvetődik, hogy jön ide ez utóbbi? Ez a hodály.

A hodály ugyanis nem a sertések lakhelye, hanem a birkáké. Persze attól még ez is lehet koszos.

Ám ha már hodályt is szóba hozta, mint amivel „el kell bánni”, akkor jogos az a kérdés is, hogy melyikre: a. nád- vagy szalmahéjazattal ellátott földig érő tetőszerkezetből álló, ún. seggenülő hodályra, vagy az alacsony falú, nyeregtetős falas hodályra gondolt?

Na mindegy. Gyerünk, segítsünk a kormányfőnek, a disznóólak ellen vívott forradalmi harcában, nevezzék azokat istállónak, seggenülő hodálynak, akárminek.