Dúró Dóra a parlamentben vehemensen többrendbeli magyar-gyalázással vádolta meg az egyik kereskedelmi tévé csatornát, amelyik arra vetemedett, hogy azt merészelte állítani, Petőfi versszavalása a Nemzeti Múzeum lépcsőjén csupán legenda volt, mint ahogy az is, hogy Mátyás igazságos és jó király volt. De az sem igaz, hogy Dugovics Titusz létezett.

Dúró Dórát mindez nagyon kiakasztotta. Hogy kedvenc miniszterelnökünk szavaival éljek, nem tűrhetik, hogy ez a kereskedelmi tévé a magyarokkal mossa fel a padlót!

Dúró Dóra különösen azon háborgott, hogy bezzeg a holokauszt-tagadást büntetendővé tették, De Petőfi, Mátyás király, Dugovics Titusz emlékét szabadon meggyalázhatják.

A mellette ülő, felsőfokú reklámszakemberi végzettségű (forrás Wikipédia) Pörzse Sándor majd kiesett a padból, úgy helyeselt.

Most tekintsünk el attól, hogy abba a vitába belemenjünk, miért is tekinthető magyar-gyalázásnak, súlyos véteknek az, ha teszem azt olyasmit kétségbe vonunk, hogy a szerb Dugovics Titusz nem is létezett, következésképpen nem is ránthatott magával Nándorfehérváron (Vagyis Belgrádban) egyetlen törököt sem? (Johannisz Dubraviusz középkori cseh történetíró szerint a törököt magával rántó hős egyébként is egy cseh vitéz volt.)

Mindettől még az ott harcoló vitézek hősiességét nemre, fajra, felekezetre tekintet nélkül senki sem vitatja. A kérdéses tévécsatorna sem tette ezt.

(Csak mellékesen, kíváncsi lennék, hogyan fogadná Dúró Dóra és szellemi köre azt a hírt, hogy az egri várvédők között sem létezett Sárközi nevű cigány? Ezt a Sárközi-tagadást is ugyanolyan vehemenciával kifogásolnák? Vagy épp ellenkezőleg, örömmel nyugtáznák?)

Szerintem nem magyar-gyalázás az sem, ha azt állítjuk, Petőfi nem szavalta el akkor és ott a múzeum  lépcsőjén a nemzeti dalt. Hiszen vele kapcsolatosan sem azt tagadták, hogy nagy magyar hazafias költő volt, és tevékenyen részt vett a negyvennyolcas forradalomban. (Egyébként a Wikipédia szerint sem történt meg az a bizonyos szavalás, mert Petőfi sehol sem említette később.)

A holokauszt-tagadás esetén azonban egészen másról van szó, s ezt Dúró Dóra és társai is nagyon jól tudják.

A holokauszt-tagadásnak az a módja ugyanis, amelyet Dúró Dóra és eszmetársai folyamatosan oly előszeretettel űznek nem abban áll, hogy azt vitatnák példának okáért, hogy Radnóti Mikós vagy Rejtő Jenő áldozata volt-e a fasiszta tébolyult erőszaknak. Ők magát a zsidók rendszerszerű, tömeges üldözését, teljes jogfosztásukat, értékeik elrablását és életüktől iparszerű körülmények között történő megfosztását vitatják, bagatellizálják, illetőleg tagadják.

És persze gúnyolják, amikor holokamu és hasonló lealacsonyító elnevezésekkel illetik.