A nagy nemzetmentő elmélyülten dolgozik.

A napsütéses parlamenti irodájában, ingujjban, komoly arccal görnyed a bírói pulpitushoz hasonló íróasztala fölé.

A hangulatos, szocreál festményre hajazó fotó erőt, magabiztosságot sugároz. Akár az ismert szovjet művész, Geraszimov is pingálhatta volna ezt: Lenin elvtárs a Szmolníjban.

A fényképen látható, hogy a nagy nemzetmentő előtt sok-sok papiros hever látszólagos rendetlenségben, de bizonyosan minden apró cetlinek megvan ott a kellő helye.

És mindegyik a nemzetmentés egy-egy apró, ám igen fontos szelete.

A balkezétől jobbra a bankok – és nem mellesleg, ha kell, egész Európa – megregulázásáról szóló törvényjavaslatok tornyosulnak, odébb a megszorításoknak semmiképpen nem nevezhető kiigazítási elképzelések laza pakkja látható. Kicsit srégen, a teáscsésze mellett pedig az eladósodás rákfenéje elleni küzdelem elképzelései, azokon túl az elszámoltatási ígéretek dokumentumai.

A háta mögött a falon magyar zászló, naná, nem is egy, kettő.

De hol van az EU csillagos kék lobogója? És a közintézményekben kötelezően kifüggesztendő NENYI-t szintén nem látom sehol. (Az asztalfiókban biztosan nincs, ott alighanem egy focilabda lapul.)

A nemzetmentő egyébként jól láthatóan önnön puszta kezével kanyarítja papírra nagyszerű gondolatait, a kép puritán hangulatát növeli, hogy nem egy körömfestegető szöszke Barbi-baba titkárnőnek diktál, de nem is valami csicsás laptopon kopácsol, hanem kézzel körmölget, ahogy nagy elődei. Alighanem éppen azt a nagyívű gondolatát fogalmazza meg, miszerint senki nem hagyunk az út szélén.

 

A sajtót bejárta ez a kép (én a Magyar Hírlap online-ban láttam), amint a nagy nemzetmentő elmélyülten dolgozik, és talán éppen azokon a módozatokon töri a fejét, miként ne hagyjanak senkit az út szélén.

Egyes rosszindulatú kommentelők szerint mindez úgy valósul majd meg, hogy mindenkit belökdösnek az árokba.

De ez persze nem igaz, Orbánék nem szoktak hazudni. (Az persze más kérdés, hogy néha kéretik nem figyelni arra, mit is mondanak.)

Szóval én azt is elhiszem nekik, hogy tényleg senkit nem hagynak ott az út szélén.

Már lelki szemeimmel látom is magam előtt a jelenetet, amint a régi hármason, a valahol Kál környékén sétálgató miniszoknyás, neccharisnyás leányzókat a figyelmes, előzékeny fakabátok betessékelik a járőrautóikba, miközben biztatóan a nagy nemzetmentő gondolatait hajtogatják: senkit sem hagyunk az út szélén.

Ám adódik persze a kérdés, vajon mi lesz a sorsuk azután, miután nem hagyták őket az út szélén?