Az igaz, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. (Mint ahogy persze kétszer ugyanabba folyóba belefulladni sem.)

A jelenlegi helyzet sem azonos, csak hasonlít a rendszerváltozás előtti időkre. Lázasan szerveződő, olykor egymással is rivalizáló ellenzéki mozgalmak, pártok gomolygó halmaza áll szemben a magát egyre magabiztosabbnak mutató, eközben pedig egyre kevésbé magabiztos Orbán-hatalommal, amelyik ráadásul egyre több hibát követ el, minél inkább érzi közelgő vesztét.

(Például a magabiztos hatalom olyan, mint a Mi Atyánk – pontosabban Miatyánk –, megbocsátó, megbocsát az ellene vétőknek. Ezzel szemben Orbánék újabban már nem csupán a bíróságokat, médiát, parlamenti képviselőket, de a szimpla mezei kommentelőket is meg akarják egzecíroztatni. Kövér Lászlónak a szocialista honatyákkal szembeni rendszeres agresszív sültparaszti otromba pökhendisége is valójában a hatalom elvesztésétől való félelmét leplezi.)

Éppen ezért az ellenzék, eltérő nézetei ellenére, mégis aránylag könnyen egyesülhet egyetlen közös célban, a jelenlegi hatalom leváltásában.

De azt Igazából még senki nem tudja, mi történik majd utána.

(A legvalószínűbb és egyben leghangolóbb folytatási verzió, hogy megint győz valami MDF szerű ájtatos középszer. És kezdődik minden megint elölről...)

A közös cél – miként a rendszerváltás előtti időkben is – időlegesen kétségtelenül összehozhatja, összehozza, az egymással sok tekintetben egyet nem értő pártokat, mozgalmakat. Az Ellenzéki Kerekasztalban is bizony olyanok ültek azonos oldalon, mint az SZDSZ és a KDNP, a Fidesz és az MDF. És jól megfértek még Torgyánnal és kisgazdáival is. De a Nemzeti Kerekasztal másik oldalán ülők közül is szívük szerint sokan inkább erre az oldalra szerettek volna lecsücsülni, és lélekben talán itt is foglaltak helyet.

A formálódó új rendszer ellen akkoriban gyakorlatilag már csak a munkásőrségre támaszkodó szélsőbal tiltakozott.

Ez lesz a sorsa a Fidesznek is. Ahogy 1989 táján Kádárt egykori éltetői magára hagyták, úgy hagyják ott Orbánt is, amint a hatalmát gyengének érzik. Legfeljebb csak a Kövér féle KISZ-titkár,  és egyéb munkásőr-utódok tartanak ki a végletekig mellette.

Szóval fellelhetők hasonlóságok az akkori és a mai helyzet között. Legfeljebb Bajnaiék nem temetnek majd senkit újjá, mint akkoriban Nagy Imrééket. (Illetőleg épp a regnáló hatalom próbálkozik mostanság ilyesmivel, lásd pl. a vitatott múltú Nyírő – vagy Nyirő? – József hamvai körüli cirkuszt.)

A szerveződő ellenzék erői egyébként jelenleg lázasan programokat gyártanak, programpontokról vitatkoznak. Mintha valaha is, valakit is érdekelt volna mifelénk a voksa leadásakor egy párt programja.

Vegyük már tudomásul végre, a program olyan, mint a kelengye, illik adni, de valójában senkinek nincs rá szüksége.

Ráadásul mindenki tudja, hogy az ilyen házassági hozományokat mindig drágábbnak, különbnek hazudják, mint amilyenek valójában.

Ha a fiatalok szeretik egymást, akkor hozomány nélkül is szeretik, ha a nép le akar valakiket váltani, akkor úgyis leváltja program nélkül is.

Viszont a legdrágább kelengye sem elég a házassághoz. Programja Gyurcsánynak is volt, számtalan. Programokkal tele a padlás.

Mi zemberek most már csak normális életet szeretnénk.