Szombaton, rokoni meghívásra, a Fővárosi Operettszínházban az Elfújta a szél című musicalt tekintettük meg. Az előadás előtt a közeli Bohém étteremben ebédeltünk. Elég későn érkezve készételt választottunk, borjúpörköltet ajánlották, juhtúrós sztrapacskával.
Ki is hozták időben. Csak megenni nem lehetett. Ahogy szokták mondani, se lenyelni, se kiköpni nem tudtuk. Apósom kijelentette, ő már elég vén marha, de ilyen vén marhát még ő sem látott soha. Bármibe fogadok, hogy az ismert túlélési szakértő, Bear Grylls sem tudott volna vele mit kezdeni. Pedig ő már, bogarakat, pondrókat is evett.
A ”borjúpörkölt” árát már jobb, ha nem is említem.
Mindegy, túléltük.
Az Elfújta a szél szörnyűségeiről viszont nem (csak) a magyarok tehetnek, már a regény is borzasztó, ám az előadás még annál is szörnyűbb volt. És egy szünettel több mint három órahosszáig tartott!
Mindegy, valahogy azért túléltük ezt is.
Előadás után rokonaink etyeki lakására mentünk, ahonnan másnap, vasárnap koradélután utaztunk tovább Miskolca. Ehhez azonban Etyekről át kellett autóznunk Bicskére, mert menetrend szerint ott áll meg a Győr-Budapest között közlekedő vonat. Azért kellett gépkocsival átmennünk, mert a közeli Bicske járási székhely ugyan, s területileg Etyek is ide tartozik, de tömegközlekedés a két helység között gyakorlatilag nincs.
Mindegy, megoldottuk, átvittek minket a bicskei vasútállomásra, ahol jegyet váltottunk Budapest Keletibe, de meg kívántuk venni a Miskolcra szóló jegyeinket is. Az interneten korábban megnéztük, hogy a Keletiben elérhetjük a Sajó intercityt, a megérkezés után tíz percünk van erre.
A bicskei pénztárosnő azonban közölte velünk, hogy vasárnap délután a Sajó intercity nem közlekedik. Mi erőszakosan hivatkoztunk a netes ismereteinkre. Ő fejcsóválva egy vaskos menetrendet vett elő, hosszasan lapozgatott benne, majd végül bólogatott, igazunk van, és átadta a kért jegyeket.
Kimentünk az ötös vágányhoz és vártuk a vonatot. Két perccel a győri vonat megérkezése előtt bemondta a hangosbemondó, hogy a járatra csak gyorsvonati pótjeggyel lehet felszállni.
Ám ekkor fedeztük fel, hogy nekünk a pénztáros nem adott pótjegyeket! Rohanás hát vissza a pénztárba, ahol többen álltak sorban. Őket félrelökve pótjegy vásárlás, majd iszkiri megint vissza.
Még éppen elértük…
(A vasúti alkalmazott ezek szerint csak azt nem tudta, hogy milyen vonatok közlekednek, s azokra milyen jegy szükségeltetik…)
De végülis ezt a feladatot is megoldottuk.
A Keletiben az ötös vágányra érkeztünk. Öt perc késéssel ugyan, de még mindig volt kerek öt percünk a miskolci vonat indulásáig. Rohanás a pályaudvar legelejére az információs főtáblához. Félúton hallottuk, amint bemondják, a Sajó az egyesről indul, ami ugyanott van, ahol az ötös, csak még kintebb.
Lélekszakadva rohanás vissza. Felugrottunk, s már indult is a szerelvény.
A lényeg, túléltük ezt is.
Az már csak hab volt a túlélőtortánkon, hogy a vonaton az átjáró ajtók fölötti elektronikus táblákon tíz másodpercenként kiírták – nehogy elfelejtsük –, hogy ez a járat (amin ülünk) a Miskolc felé közlekedő Sajó intercity. S ez így zajlott egészen a végállomásig.
Ám végül is szerencsésen túléltünk mindent.
De például mondjuk egy japán turista is túlélte volna?
Friss kommentek