Elnézést, hogy lemaradt a címből a kérdőjel.

Ugyanis valójában ez egy kérdés akart lenni, nem állítás. Egy kérdés, amire a helyes válasz pedig természetesen csak az lehet, hogy: Egy az ország.

Egy ilyen feliratú (plusz a választás időpontjának feltüntetésével ellátott) molinót cipeltek a békemenet karizmatikus echte-civil főszervezői is, középen Széles Gábor „üzletemberrel”.

Ezt az egy az ország jelmondatot Orbán az ezt követő nagygyűlési beszédében még megtoldotta azzal is, hogy „Egy a tábor, egy a zászló.”

Ez az „egy tábor”, „egység” mánia egyébként többnyire a diktatúrákban tör rá a hatalom irányítóira. A bölcs nemzetvezetők akarják mindenáron elhitetni alattvalóikkal (és persze a külvilággal), hogy az ország teljesen egységes, a nép is egységbe van forrva (miként a szovjet himnuszban a szabad köztársaságok).

Csak a Fidesz. Ezt a szöveget is láttam a Kossuth-téren. Sőt, mi több, Orbán Viktor mikrofonjára szerelt narancssárga táblán is ez volt olvasható. Ami persze rendjén is lenne, ha a Fidesz egy focicsapat lenne, s a szurkolóik mutogatnának ilyen feliratokat, vagy ordítoznák ezt a B közép lelátóiról. De ott jelen szokott lenni egy másik csapat is, másik drukkerhad is.

Orbánék azonban azt várják tőlünk, hogy mi mindannyian csak ugyanannak a csapatnak, a Fidesznek szurkoljunk.

„Egy az ország” és „Csak a Fidesz”. Ezeknek így együtt tehát végképp az az üzenetük, hogy nincs is más választásunk. Vagyis az ország és a Fidesz tulajdonképpen egymás szinonimái, e kettő valójában egy és ugyanaz. Ahogy ezt Orbán már korában is, 2002-ben az általuk elveszített választások után megfogalmazta: a haza nem lehet ellenzékben.

Egyébként Orbán észrevehetően egyre többet szerepel, mintha tényleg attól félne, hogy akár el is bukhat. Azt gondoltam, hogy afféle, kis napi csip-csup viaskodások, csetepaték fölött álló vezetőként fog a kampányban megmutatkozni, most pedig azt lehet látni, hogy ő is egyre vehemensebben veti bele magát a választási küzdelem hajrájába. Izeg-mozog, hol itt tűnik föl, hol ott, hol ezt ad át, hol azt, mint például most legutóbb is igen aktív volt a Seuso-kincsekkel kapcsolatban.

Tán úgy volt vele, hogy, ha már Simon Gáboron kívül másik jelentősebb szocialista politikust nem sikerült lelepleznie, hát legalább leleplezte a Seuso-kincseket. (Amik, mint tudjuk, potom négy-öt milliárdért úgy kerültek a tulajdonunkba, hogy meg sem vettük őket, pontosabban úgy vagyunk a birtokukba, hogy nem vagyunk a tulajdonosai. Világos ugye?)

Orbán úgy fogalmazott, hogy visszaszereztük az ország családi ezüstjét. Ami természetesen helyénvaló megjegyzés lehet akkor, ha elfogadjuk az orbáni világképet, miszerint ez az ország egy nagy család. Egy nagy Fideszes család.

Akik mindezt mégsem így látják, s nem akarnak ennek a nagy Fideszes családnak a részeivé válni, azok most vasárnap még csak amiatt sopánkodhatnak egyelőre, hogy Orbánék az életükből elvettek egy órát az átállítással, de jövő vasárnap már nagy valószínűséggel azt is elpanaszolhatják majd, miszerint négy évet, pontosabban újabb négy évet vesz el tőlük a regnáló hatalom.

Mindeme a pesszimizmusomat erősítik a kormányváltó erők nagygyűlésének tapasztalatai is. Az egészet úgy jellemezném egyetlen mondatban, miszerint sok beszédnek sok az alja.

Nekem az maradt meg, hogy Gyurcsánynak van egy közös álma, Fodor bonmotja szerint a szabadság nem lehet ellenzékben. Most százezrek félnek, „fortélyos félelem igazgat”, mondta Bajnai. A félelmet és a történelem szemétdombját is többen emlegették Orbánnal kapcsolatban, továbbá többször is elhangzott, hogy aki nem a kormányváltókra szavaz, a Fideszre szavaz.

Mesterházy szereplése viszont kifejezetten siralmas volt ezúttal is. Kábé hatvanháromszor mondta, hogy „kérem”. „Ez a kormány, kérem, a gazdagok kormánya kérem.”

És a humora! Aszongya, ő is szereti a versenyautót: a kormányváltósat. Meg, hogy Orbán Putyin pincsikutyája, aki ül, fekszik, s a farkát is csóválja. És persze a kecskét is újfent szóba hozta. De most minden szexuális felhang nélkül.