Tisztelt kétszer kétharmados miniszterelnök úr!

Innen írok most Önnek, a német megszállás áldozatainak emlékműve ügyében, „az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultja mellől”, ahonnan mindjárt bocsánatáért is esedezem, miszerint venni merészeltem a bátorságot, hogy Önt rengeteg fontos aktuális ügye közepette (kormányalakítás, Vidi bajnoki, stb.) rendhagyó módon ilyesmivel zavarjam.

Méghozzá teszem ezt „a közélet általános megvetésének tónusa és a felülállás magatartása közepette”, már ha érti, mire gondolok. (Én ugyanis nem egészen. Mert most vagy a kocsmapultot támasztom olcsón, politikailag vagy felülállok.)

De hát akárhol is vagyok, mégis csak muszáj szóvá tennem, sőt rosszallásomat kifejeznem amiatt, hogy amíg korábban nyakra-főre küldözgette sok millió embernek, közöttük nekem is a leveleit, mindenféle nemzeti konzultációk ürügyén, ebben az emlékmű ügyben viszont, hogy az ön igen találó kifejezésével éljek: „a magyar politikára oly jellemző homályos dramaturgia folyományaként” egyáltalán nem tisztelt meg azzal, hogy kikérje a véleményemet.

A Dávid Katalin professzor asszonyhoz intézett mentegetőző sorait olvasgatva próbálom megérteni a német megszállási emlékmű kapcsán az Ön fejében kialakult „bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevényt”, egyszerűbben úgy is mondhatnánk: káoszt, aminek következtében aztán olyan mondatokat volt képes papírra vetni a levelében, mint például, hogy „Ikonográfiai megjegyzésekre nem futja a bátorságomból, s ezen még a kétszeri kétharmad sem segít”.

Ezt követően viszont más sem tesz miniszterelnök úr, mint a kétszeri kétharmad magabiztos tudatában az emlékművet „ikonográfiailag” elemzi, és azt próbálja meg elmagyarázni, hogy az arkangyal áldozatként szerepeltetésének jelentését miért kell egészen gyökeresen másként értelmezni, mint ahogy azt maga az alkotó is kifejtette tervezett művének előzetes promóciójában. Teszi ezt Ön hosszasan, neheztelően megemlítve, miszerint kortünetnek látja, hogy „a politikai-harci” értelmezések kerültek előtérbe, szemben a „szellemi-lelki” természetű megközelítéssel.

(Nem mellékesen: az utóbbi években ki is táplálta belénk ezt a politikai-harci szemléletet?)

Ámde Ön, miniszterelnök úr, az ikonográfián is átlépve, úgymond államjogi magyarázatokkal sem rest előállni, amikor azt fejtegeti, hogy a megszállók nem nácik voltak ám, hanem németek. Ezért jogos a német birodalmi sas szerepeltetése is, mindenféle egyéb distinkció nélkül.

Mindenesetre, ha Ön korrekten járt volna el, és ez ügyben is konzultációra törekedett volna szeretett népével, akkor talán sokan elmondhatták volna, miért is kifogásolható szerintük ez a műalkotás.

De hát ez már késő bánat, eb gondolat.

Ám azért talán, ha még utólag is lehetne valami okos tanácsot adni, én mégis azt javasolnám, hogy oké, ha már százmilliókért legyártatták e kurzus-szoborkészítő iparosmester hazug és giccses kompozícióját, hát tegyék oda a térre.

Ám a területen felállított kordonokat, paravánokat ne engedjék most már a „kocsmai népség” által ismételten elbontani, éppen ellenkezőleg növeljék meg, bővítsék ki azokat, hogy az emlékművet teljesen, tetőtől talpig eltakarják.

Tisztelettel: