Most már utólag elárulom, volt bennem azért némi félsz, amikor Áder János köztársasági elnök úr Orbán Viktort felkérte kormányalakításra.

Mert mi lett volna, ha nem vállalja?

Mondjuk, némi hezitálás, vacillálás után kijelenti, hogy: „Hát már meg ne haragudjék tisztelt köztársasági elnök uram, de van egy székely népi bölcsesség, vagy talán Churchilltől származik ez az okosság, már nem tudom biztosan, majd a beszédíróim megmondják, szóval van egy olyan mondás, miszerint a csúcson kell abbahagyni. Ezért aztán úgy döntöttem, visszavonulok, mert szívem szerint a jövőben inkább a Puskás Akadémia szertárosaként tevékenykednék a Felcsúti Pancho arénában.”

Pontosabban nem is így mondta volna persze, hiszen Áderrel régi koleszcimborák ők, és tegeződnek. Ezért valahogy inkább úgy vezette volna elő mindezt, hogy „bazmeg Jani, kurvára unom már az EU-s szarjankók örökös hőbörgését, meg ennek a nagypofájú ellenzéki bagázsnak a pufogását, a köröttem lebzselő Fideszes seggnyalókról már nem is beszélve ”.

Az Áder Jani meg csak bambán nézett volna ki a fejéből (mint általában mindig), hogy akkor most mi merre, hány méter.

Talán először Deák Ferencet idézte volna zavarában, valami olyasmit motyogva, hogy vessük tekintetünket a jövőbe. Aztán átvillant volna az agyán, hogy talán módosítani kéne az alaptörvényt, s kimondani benne, hogy a parlamenti elnök lehessen egy személyben a miniszterelnök is, és így aztán nem lenne akadálya, hogy a másik koleszes társát, a Kövér Lacit kérje fel erre a tisztségre is. Aztán talán egy kósza gondolatként még a Simicska Laja is eszébe jutott volna, mint lehetséges jelölt, meg egykori nevelőtanáruk, a Stumpf Pista, aki most alkotmánybíró. (Volt MISZOT elnök, Hazafias Népfront alelnök, MSZMP tag, stb.)

Na, de végül is, mint tudjuk, a történet Happy enddel (és nem Happy End Kft-vel) végződött, mert szerencsére a köztársasági elnöki felkérésre Orbán Viktor igent mondott, méghozzá, mint kihangsúlyozta, határozott igent.

Így aztán semmi akadálya nem volt a miniszterelnök határozott eskütételének sem az ország házában.

A karzaton a fehérbe öltözött, tengerésztiszt kinézetű urak ünnepélyesen megfújták a fanfárokat, a házelnök engedélyt adott a történelmi zászlók behozatalára, majd pedig elhangzott a miniszterelnöki eskü.

Orbán nem fűzött semmi kiegészítést ahhoz, vagyis Bajnaiékkal ellentétben ő nem ígért olyasmit, miszerint azon fog dolgozni, hogy helyreállítsa az alkotmányosságot és az emberi jogokat tiszteletben tartó jogállamot, és Magyarországot visszavezesse az európai értékrendű országok közösségébe, stb., stb.

Orbán viszont ehelyett, az eskütétel után beszélt mindenféléről, amiből nem mindenre tudtam koncentrálni, mert közben félszemmel a Fradi meccset néztem, a lényeg viszont valami olyasmi volt, ha jól értettem, hogy a jó miniszterelnök szerinte olyan, mint a jó mozdonyvezető, aki tisztában van azzal, hogy a nemzet mozdonyát mi hajtja.

Elárulta, a nemzet mozdonyát nem a gőzgép hajtja. Még csak nem is a Közgép.

A nemzetet a lelke, szelleme, akarata hajtja.

Beszédét aztán a 15. századbeli reformációs hitújítás egyik jelszavával fejezte be: „Soli Deo gloria”. Egyedül Istené a dicsőség.

Mit is lehet erre a 21. században mondani? Ámen.