Amikor Orbán Viktor esernyő nélkül hajadonfőtt kiállt a hidegben, a szitáló esőben a Nemzeti Múzeum előtti manökenkifutóra, előadni legújabb korszakos ünnepi beszédét, a nagymamám fejcsóválva jelentette ki, némi aggódással a hangjában: kisfiam, meglátod, baj lesz ebből. A végén majd még „őtet” is leveszi a lábáról az a csúnya influenza.

Mondta ezt, mert már régóta rajongott a miniszterelnök úrért, leginkább amióta sikerült neki hazazavarni a ruszkikat egyetlen mondatával. Aztán még azt is megjegyezte, hogy hát milyen asszonykája lehet ennek, hogy nem adott neki egy melegebb szvettert és egy esernyőt, otthon az elindulása előtt. de legalább egy jó meleg sildes sapkát a fejébe nyomhatott volna.

Aztán kis idő elteltével meg is jegyezte: látod, igazam lett fiacskám! Ez a szegény miniszterelnök máris jól megfázott, mindig tüsszög, mert már legalább harmadszor hallom a beszéde közben, hogy Brüsszel! Brüsszel! Brüsszel!

A nagymamám persze ilyenkor mindig rá is vágta, ahogy illik, hogy egészségedre drága miniszterelnök úr!

Az öreglány egyébként azért aggódott annyira Orbán Viktor egészségéért, mert szilárdan hitte, hogy nélküle Magyarországot már rég elözönlötte volna a megélhetési menekült horda, élükön a javíthatatlan emberjogi harcosok falkáival. El sem merem képzelni, fejtette ki a hetvenöt éves mamikám megborzongva, hogy ezek a migránsok, ha hozzánk is bejöhetnének, mit csinálnának velünk, nőkkel!

Na persze nagyon sokan, közöttük én sem úgy gondolkodunk ám Orbán ünnepi Brüsszelezéséről mint a drágalátos nagymuterom.

Mert nem tudom, ez a birka nép meddig hajlandó még vezérként tekinteni erre a kövérkés, kappanhangú vigécre. Meddig viselik el azt az orbáni magyarkodást, aminek a lényege, hogy mi magyarok már csak olyanok vagyunk ám, hogy az egész világ büszke lehet rá, hogy megismert minket.

Nem lehet kimondani, harsogta aztán világgá Orbán mindazt a gondolatokat, amiket ugye nem lehet kimondani. Nem sorolom, elég annyi, hogy a nem szabad listának ez a hosszú ordítozása oda torkollott, miszerint Európa maga sem szabad és végveszélybe került.

Első számú vezetőnk eme szörnyű, hagymázos, botcsinálta filozófusi gondolatai végül is a menekültekre vonatkoztatva oda kulmináltak, hogy „ami térfoglalás nekik, térvesztés nekünk”. S talán észre sem vette, hogy elszólta magát, s tulajdonképpen a jó öreg élettér-elméletet szajkózza. De e mondatával elszólta magát azzal is, hogy igazán már nem is a terroristáktól félti Mária országát, hanem mindenkitől, a karon ülő csecsemőtől is. Az idegenektől.

Végveszélyt emlegetett. S nem vette észre, hogy valójában ő és fasiszta diktátori hajlamú eszmetársai jelentenek Európára végveszélyt.

Mi pedig, a nagymamámtól eltérően nem a megfázástól féltjük őt, hanem inkább attól, hogy erre a sok süketelésre egyszer nagyon ráfázik. De ez még talán nem lenne oly nagy baj. Sokkal inkább az, hogy nem csak ő fázhat rá, hanem az egész ország. Sőt talán egész Európa.