A mohorai plébános úr 1944 májusi kérelmének tárgya: „Zsidó épület igénylése óvóda részére.”

(http://mandiner.hu/cikk/20140203_rajcsanyi_gellert_igy_zsidotlanitott_a_magyar_allam)

A beadványból kiderül, hogy a plébános (felügyelő bizottsági elnök) úr „a zsidók kiköltöztetésével” „felszabaduló” lakásra nagyon is nemes elhatározástól vezérelten, úgymond „közcélra”tart igényt. Az ugyanis méreténél és központi fekvésénél fogva igen alkalmas lenne óvodának. Ezért mély tisztelettel arra kéri a Méltóságos Alispán Urat, hogy méltóztassék őket az ügyben támogatni, annál is inkább, mert, mint írja, jövendőnkről, a magyar kis gyermekekről van szó.

Az Alispán úr később a válaszában a kérelemben foglaltak támogatásáról biztosította a hozzá folyamodót.

Vagyis számukra láthatóan teljesen közömbös volt a „kiköltöztetett” zsidók további sorsa. Miközben persze tudniuk kellett, hogy ahová a „kiköltöztetettek” mennek, onnan nem lesz visszatérés. Hiszen nyilván ezért is formáltak igényt az ingatlanukra.

De hát ugye a zsidók várható sorsánál sokkal fontosabbról, a jövendőnkről, a magyar kis gyermekekről volt szó.

Manapság ugyanennek a plébános úrnak a kései utódai és eszmetársai hasonló empátiával, pontosabban ilyen érzések maximális hiányával viseltetnek a menekültekkel, az ő sorsukkal kapcsolatban.

És nyíltan vallják is, hogy a drótkerítésekre, a segítség megtagadására most is a jövendőnk, a magyar emberek, a magyar kisgyermekek érdekében van szükség.

Vagyis ezek ugyanazok. Akkor is, most is sorsukra hagyták a kitaszítottakat, a szenvedőket.