Proszektúra

A TESCO-ban, miután fizettem, egy idősebb férfiú lépett hozzám. Ősi Kelet-Európai reflexemmel az jutott eszembe, úristen, ez biztonsági ember, lopással gyanúsítanak, tán be is kísérnek valami elhagyatott raktárba, ahol jól meg is motoznak majd.

Ő azonban barátságosan az iránt érdeklődött elrabolhatja-e pár percemet, mert elégedettségi felmérést végez, ehhez kéri a segítségemet. Mondanom sem kell, megkönnyebbülten és készségesen álltam rendelkezésére.

Uram, mennyire elégedett a vásárlás körülményeivel?

Mondom neki, erre nehéz válaszolni, a polcokról beraktam a kosaramba, amire szükségem volt, aztán irány a pénztár, ott sem volt semmi probléma, fizettem, eljöttem, ennyi. De mondom, ha arra gondolt, leköpött-e, belém rúgott-e valamelyik alkalmazottjuk, hát határozott nemmel kell válaszolnom. Még az anyámat sem szidta senki sem. Igaz, nem is köszöntöttek a bejáratnál sem tapssal, virágcsokorral.

A felmérést végző úr kissé furcsán kezdett el nézegetni.

Mennyire elégedett az áruk minőségével, tette fel a következő kérdését.

Fogalmam sincs, mondtam, de ha tényleg kíváncsi rá, hajlandó vagyok megkóstolni, amiket vettem, mondjuk a lila hagymát vagy a sárgarépát és akkor kimerítőbb válasszal szolgálhatok.

Azt hiszem ekkor jött rá, velem most melléfogott. Nem ő rabolta az én időmet, hanem én az övét.

De azért még megkérdezte kissé reménykedve: uram, és az árakkal mennyire elégedett?

Mondom neki, azt sem tudom, mi mennyibe kerül, nem figyeltem.

Na ekkor hagyott ott, köszönés nélkül.

Nem volt velem elégedett.

Pedig kérdezhetett volna olyasmit is, amire érdemi, bár elég tömör válaszokat tudtam volna adni.

Teszem azt például, mennyire vagyok elégedett ennek a népétől egyre betegesebben rettegő echte zsírosparaszt Orbánnak egyre diktatórikusabb, korrupt, gyűlölködést szító rendszerével.

Mennyire vagyok elégedett a talpnyaló csinóvnyikjaival kőbunkó minisztereivel, az ország szemeláttára pofátlanul, szemérmetlenül harácsoló – egymásnak osztogató, a népet fosztogató – rokonaival, cimboráival, akik ha a milliárdos lopásaikat síbolásaikat számon kérik, még ők hivatkoznak személyiségi jogokra, ők fenyegetőznek rendőrséggel, bírósággal.

Mennyire vagyok elégedett azzal, hogy miközben egyre inkább Európa egyik legszegényebb országává válunk, a kormány és a nemzeti bankunk százmilliárdokat szórnak el úri passzióikra, üres stadionokra, kastélyokra, helikopterekre, ilyesmikre, és ahol az országot többezermilliárdos kölcsönökkel teszik nagyhatalmi játékszerré.

Mennyire vagyok elégedett az egyre inkább Ceaușescura hajazó miniszterelnöki kivagyiságra, aki kisvasutat, stadiont építtet a kertje végébe, Makovecz stílusú kazánházzal, s csak az irodája bútorzatára képes sok milliárdot elpazarolni.

Mennyire vagyok elégedett azzal, hogy aki ennek a velejéig rohadt mocskos rendszernek nem hódol be, azt hazaárulónak bélyegzik, sok esetben rendőrséggel vegzálják, sőt ha tehetik, munkahelyét alattomosan megszüntetik

Mennyire vagyok elégedett egy olyan hatalmi berendezkedéssel, ahol a sajtó szabadságát félművelt gázszerelők, bukott amcsi filmproducerek,  ibizai lebujokban kukkolgató ex koronaőrök súlyosan veszélyeztethetik.

És az elégedettségünkre irányuló kérdéseket folytathatnánk.

De Orbánék ilyesmiket persze nem kérdeznek.

Mert ők már kérdezés nélkül is rég eldöntötték, hogy elégedettek vagyunk. És ezt naponta közlik is velünk.

Reggel, délben meg este.