Amikor gyerek voltam, egy nyugdíjasra két munkavállaló jutott. Ma egy nyugdíjasra egy munkavállaló jut. Mire nyugdíjba megyek, két nyugdíjasra egy munkavállaló jut majd.
valahogy így:
Mondhatnánk, hogy na és, lényegtelen, hiszen egész életemben fizetem a nyugdíjjárulékot, majd szépen kapom a jól kiérdemelt nyugdíjat. Mondhatnánk, ha igaz lenne. De nem mondhatjuk, mert nem igaz. Magyarországon a munkavállaló nyugdíjjárulék befizetései nem gyűlnek egy külön számlán. A befizetésekből fedezik az aktuálisan kifizetendő nyugdíjakat. Ez a '70-es években remekül működő rendszert jelentett. Napjainkban komoly kihívásokkal küzd a nyugdíjrendszer. Mire nyugdíjba mennék, addigra a várhatóan az egész összeomlik, hiszen ebben a formában már most is fenntarthatatlan.
Tovább árnyalja a képet, ha megjegyezzük, hogy a tömeges adóelkerülés miatt a járulékok jelentős részét minimálbér után fizetik, amik már ma sem fedezik a legalacsonyabb öregségi nyugdíjat sem. Az sem mellékes, hogy az emberek várható átlagos élettartama - ha lassan is, de kitartóan - emelkedik. A legsúlyosabb gondot mégis az fogja okozni, hogy a munkaerőpiacon nincs megfelelő mértékű "utánpótlás", ugyanis lement az első és második "Ratkó hullám", az élveszületések száma pedig drámaian csökken. Röviden: az ország társadalma elöregedő, népessége fogyatkozó.
Mindenki látja a problémákat. Mindenki tudja, hogy a nyugdíjrendszerhez hozzá kell nyúlni. Ez az ország egészének érdeke. A munkaválalóké, a nyugdíjasoké, a diákoké, a köz- és versenyszféráé. Mindenkit érint, aki a következő évtizedeit Magyarországon képzeli el.
Minden rendben is lenne, ha a hárommillió nyugdíjas nem lenne egyben egy egyszerűen megszólítható szavazótömeg is. Hárommillió szavazatért bármelyik 4 évre tervező kormány hajlandó eladni a jövőt. Ezt a hárommillió szavazót bármi áron meg kell nyerni. Ha az az ára, hogy 30 éven belül hatmillió nyugdíjas korú ember marad majd ellátás nélkül, az sem túl nagy ár. A lényeg, hogy gazdasági válság ide vagy oda, lehet növelni bármelyik ágazat terheit. Be lehet vezetni a munkát, vagy a vállalkozást terhelő bármilyen adót, fizetőssé lehet tenni az oktatást, de egy dolgot nem lehet. Csökkenteni a nyugdíjakat. Sőt. Még azt sem lehet megtenni, hogy ha nem csökkennek, akkor legalább ne növekedjenek az inflációt meghaladó mértékben.
Félreértés ne essék, nem vagyok a nyugdíjasok ellen. Nyugdíjas az apám, az anyám és a nagyanyám. Mindegyiküket nagyon szeretem, mindannyian végigdolgozták az életüket, mind megérdemlik a nyugdíjat. De ha válság van, és a kilábaláshoz mindenkinek az áldozatára szükség van, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármely társadalmi csoportot mentesítsünk a túléléshez szükséges áldozatvállalás alól. Persze az alacsony összegű öregségi nyugdíjakat, a minimálnyugdíjakat, a 40-50-60-70ezer forintos nyugdíjakat nem szabad csökkenteni. Senki se fagyjon meg télen a lakásában, senkinek se kelljen kukában kutatnia élelem után.
De az a szemlélet elfogadhatatlan, hogy a nyugdíjas az érinthetetlen szent tehén.
Ha valaki, akkor egy kétharmados felhatalmazással rendelkező kormány képes lenne rá, hogy ezt a problémát a maga bonyolultságában kezelje. Ha valaki, akkor Orbán Viktor el tudná magyarázni, meg tudná értetni az emberekkel, hogy nincs más út, mint a nyugdíjak reálértéknek befagyasztása, és a magas összegű nyugdíjak csökkentése.
Az az egészben az ijesztő, hogy a rendszerváltás óta a legerősebb kormány is fél a nyugdíjasok kedélyeit felkavaró kérdésekben nyilatkozni.
Legutóbb a gyorsvonatokon bevezetésre kerülő pótdíjakkal kapcsolatban láthattuk, hogyan futamodnak meg. 100km-es utanként 150 forintról volt szó. Gyorsan kiderült, hogy lehetséges óriási társadalmi kára miatt a nyugdíjasoknak nem kell pótdíjat fizetniük. 100km-enként 150 forintot sem mertek elkérni tőlük.
Pedig ez nem lett volna nagy ár.
A nagy ár az lesz, amit a késlekedés és a megalkuvás miatt kell majd fizetnie az egész társadalomnak.
Az utolsó 100 komment: