Aki a magyar tengernél nyaral, s kicsit is szereti a bort, az nem hagyhatja ki Badacsonyt.

A Keszthelyről fél tizenegykor induló  „Györök” fedélzetén több mint három óra hosszáig tartott a hajókázás. Először azt hittük, eltévedtünk, elromlott az iránytű, vagy a szextáns, vagy valami hasonlóan fontos navigációs műszer. De nem, a menetrend szerint tartott eddig az út. Könnyen meglehet Dávid Ibolya úszva hamarabb odaért volna, tán még doktor Demszky is biciklivel.

Így viszont legalább élvezhettük a panorámát, a tízemeletes szocreál szállodákat és a procc újgazdagok görög-oszlopfős tornácait.

A hajómotor időnként felerősödő benzingőze ugyan kissé zavart, de legalább közömbösítette a szomszéd asztalnál ülő németek cigarettafüstjét.

Aztán Badacsonyban kikötve gyalogszerrel nekivágtunk a Kisfaludy házhoz vezető hegyoldalnak. Próbáltunk a mellettünk, közöttünk száguldozó, szlalomozó terepjáró-taxik elől úgy-ahogy félreugrálni, mint Pamplonában az őrült spanyolok a megvadult bikák elől.  Egy idő után feladtuk és megálltunk egy borkimérésnél, ahol elfogyasztottunk néhány pohárka muskotályt. Már itt gyanút fogtunk, amikor a kikért italról semmilyen okiratot; számlát, nyugtát nem kaptunk.

De nem részletezem tovább, csak jelzem, hogy amíg a hegytetőre felértünk, majd onnan vissza a partra, többször is fogyasztottunk még, úgyhogy nem csoda, hogy visszatérve odalent már erős késztetést éreztünk arra, hogy könnyítsünk magunkon. A hosszú büfésoron végighaladva, némi idegölő keresgélés után végre ráakadtunk egy nyilvános illemhelyre, ahol fejenként egy százasért – öten kb. két eurónyi forintért – végre elvégezhettük a dolgunkat.

A vécé kapujában őrködő morcos úr nem adott semmilyen elismervényt a pénzünk átvétele fejében, bár jól láthatóan ott hevert előtte a kisasztalon egy letépett nyugta, de esze ágában sem volt azt átadni.

Bevallom ott és akkor ezt nem mertem szóvá tenni. Kockáztatva ezzel, hogy esetleg néhány APEH ellenőr előugrik egy közeli bokorból és minket is jól megbüntet. Ehelyett inkább elkezdtem számolgatni.

Hány ilyen mosdó, illemhely, piszoár, nyilvános wc található az országban? S mennyi lehet a napi forgalmuk? Itt, a Badacsony lábánál, ahol feltehetően ügyelnek arra, hogy ne legyen túl nagy a konkurencia, lehet vagy öt-tíz vizelde, kakálda. Mennyi lehet a napi bevételük? Legalább ezer ember megfordulhat egy ilyen helyen naponta. Ugyanis, ahol sört-bort mérnek, ott feltétlenül pisálnak is, Ráadásul, tapasztalatból tudom, az elfogyasztott italok mennyisége mértani haladványban növeli az ingerenciát. A napi ezer vendég száz forintjával számolva napi százezer forint, vagyis havi három millió körüli összeg. Csak egyetlen ilyen objektumban! Ahol ráadásul büdös is volt, szolid szar és húgyszag terjengett. Hány ilyen hely lehet az országban?

A keszthelyi Festetics kastélyban is száz forint volt egy könnyítés ára. Ott sem adtak nyugtát persze, de legalább illatos volt a budi, s a falat művirágok díszítették. Itt öröm volt kiengedni a fáradt gőzt. Aztán tovább számolgattam. Mondjuk van Magyarországon tízezer nyilvános klozet, s ebből kábé ötezerben nem adnak nyugtát a „fogyasztásról”. Szorozzuk be az ötezret a havi három milliós bevétellel! Tizenöt milliárd egy hónapban. A szezonális ingadozásokat is figyelembe véve ebben a barnagazdaságban évi százmilliárd körüli  adómentes bevétel képződik kis hazánkban.

Kezdik már kapizsgálni, hogy mibe kerül egy illegális szarás, húgyozás a népgazdaságnak, és persze nekünk? Mennyi elmaradt adóbevétel? (Amiből akár ötszáz kormányzati portálra is telne.)

De hát, mondják meg, mit tehetne az a szerencsétlen APEH? Ha büntetésül bezáratná az ilyen illemhelyeket, akkor a nép kénytelen volna teleszarni, húgyozni a badacsonyi lankákat.

S akkor Fodor Gáborék persze joggal tiltakoznának. Tán még a köztársasági elnök úr is megszólalna az ügyben az erdei ciklámen és sziklai ternye védelmében.