Ami a hazai politikában történik, az – bocsánat a közhelyszerű hasonlatért, de – tényleg olyan, mint egy folytatásos szappanopera. Minden esemény, minden történés előre pontosan látható, kiszámítható; ki kivel kokettál, ki kibe szeret bele halálosan, ki kit csal meg, illetőleg kit utál, s ki kivel szemben ármánykodik. Már a történet elején tudhatjuk, hogy az egymással csipkelődő, marakodó, egymásnak beszólogató párocska addig-addig kötekedik egymással, míg végül mégis egymáséi lesznek, és hosszú forró csókban forrnak össze. Snitt.
Pontosan ez az ósdi dramaturgia érvényesült az SZDSZ és az MSZP elmúlt tizennégy éves kapcsolatában. Utálták egymást mérhetetlenül, kezdettől fogva. Soha a magyar politikában annyi komcsizós pasit egyetlen pártban sem lehetett látni, mint a szabad madaraknál a kilencvenes évek elején. S jött a kemény Kuncze, hogy feltegye az íre a pontot. Horn Gyulával aztán soha! Semmilyen körülmények között!
Végül persze aztán mégis csak egymásra találtak, és megköttetett a boldog frigy.
Nem mondom, voltak kisebb-nagyobb műbalhék, néhanapján elcsattant egy-két képletes pofon, egy-két politikus áldozatául is esett mindennek, de a lényeg mit sem változott.
Ez a mostani koalíciós válság sem más mint egy középszerű színjáték. Épeszű maszopos és szadeszos politikus mostanság nem gondolhatja komolyan, hogy egymás nélkül boldogulhatnak. Hiszen teljes bizonyossággal állítható, egy előrehozott választás biztosan a vesztüket okozná. Az SZDSZ igen nagy valószínűséggel be sem kerülne a parlamentbe, sőt a Munkáspárt és a MIÉP sorstársaként még az állami támogatás alsó egyszázalékos határáig is igen csak ácsingóznia kéne. S a Fidesz biztosan nem melengetné úgy a keblén, mint az egyébként nulla százalékos népszerűségű keresztény-demokratákat. Az MSZP pedig ismét átélhetné azt az érzést, amit már megtapasztalt az Antall kormány idején, milyen néhány százalékos törpe ellenzéki pártnak lenni. S bár nem lehetetlen, de mennyivel nehezebb abból a pozícióból a még meglévő, s felosztható soványka állami vagyont büntetlenül saját javunkra privatizálni. Annál is inkább, mert, mint az igen nagy valószínűséggel várható, az előrehozott választásokat a Fidesz nyerné nagy fölénnyel, s akkor persze e párt farvizén is újfent megjelennének a keresztény hazafias érzelmű lenyúlós alvilági figurák, kiszorítva onnan a szociálisan érzékeny baloldali érzelmű gazembereket.
Úgy, hogy ha csak Fodor Gábor és kis csapata hirtelen nem bolondul meg, akkor mindenféle nyílt vita, piszkálódás ellenére ő és eszmetársai szépen titokban megint lejattolnak Gyucsányékkal és megy minden tovább, úgy ahogy eddig, legalább 2010-ig. Lesz majd még persze kölcsönös fenyegetőzés az egykori koalíciós partnerek között, hogy most aztán már elég volt irgum-burgum, szedte-vette teremtette, de aztán a baráti anyázásokon mégis felülkerekedik a józan ész. Az sem kizárt, hogy esetleg vezéráldozatra is sor kerül a matt elkerülése érdekében, de alapvetően a lényeg nem változhat, a két párt közös ágyba van kényszerítve. Olyan érdekházasság ez, ahol a szülők vágyai érvényesültek, s a gyerekeket senki sem kérdezte, össze akartak-e egyáltalán feküdni.
Bármit mondhat is hát Fodor Gábor (vagy akár Kóka és Gulyás), egyikőjük sem akar Dugovics Titusz lenni úgy, hogy bár az MSZP-t a mélybe löki, de vele zuhan ő is. Ráadásul rossz a hasonlat, hiszen Fodorék szívesebben taszítanák le a vár fokáról a Fideszt, ha tudnák. De a Fidesz legföljebb önmagát lökheti le onnan.
Ebben persze a baloldalon joggal reménykedhetnek, hiszen a 2010-es választásokig még van vagy másfél év hátra, ez alatt az idő alatt pedig a Fidesz biztosan újra mindent megtesz majd, hogy a választásokat megint elbukja. Erre máris vannak komoly próbálkozások, lásd például Orbán egyetemi elszólásait, a „Gyurcsány a hibás” matricák bornírt ötletét, vagy Deutsch Fürnélküli Tamás Playboybéli kitárulkozását. Ráadásul Rogán Antal egyelőre még be sem szállt a kommunikációs küzdelembe. A „köteles” Kövérről már nem is beszélve.
Friss kommentek