Diktatúrákban bevett dolog a sajtótermékeket szigorú állami irányítás alatt tartani, és a hatalom számára nemkívánatos cikkeket, riportokat, elemzéseket, filmeket, hanganyagokat letiltatni, betiltani, visszíhívni, törölni, megsemmisíteni. Nem mindenki tudja, vagy hiszi el, hogy a szabadversenyes piaci demokráciáknak nevezett rendszerekben is működik egyfajta cenzúra, bár a képzeletünkben élőnél sokkal kifinomultabb, és rejtettebb módon.

Nálunk utoljára állami irányítású cenzúra az átkosban volt, azonban manapság sem ritka az olyan ország, ahol ilyen-olyan módon beleszól a médiumok életébe a hatalom.

A szabad véleménnyilvánítás blokkolásával kapcsolatban elsősorban Kínát szokták említeni, de mielőtt Kínával részletesebben foglalkoznánk, érdemes egy pillantást vetni a szólásszabadság védelmére létrejött Global Voices Advocacy aktivistái által készített világtérképre, amin azokat az országokat tüntették fel, amelyek vagy rendszeresen, vagy legalább egy-egy alkalommal cenzúrázták a sajtótermékeket.

Kína a saját apparátusán kívül nagy megbecsülésnek örvendő, jóhírű nemzetközi transznacionális vállalatok segítségével is cenzúrázza a határain belül elérhető szellemi termékeket. A nyomtatott sajtó és a hagyományos elektronikus médiumok, mint a tévé és a rádió cenzúrázása könnyen kivitelezhető, a részben anarchisztikus szerkezetű internet megregulázása és kontrollálása azonban már nagyobb falat. Kína megegyezett a Google-el, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a Google lefeküdt Kínának, hogy a kínai internetfelhasználók ne érhessenek el bizonyos Kína kritikus tartalmakat. Ha például az ember Pekingben beüti a keresőjébe, hogy "free Tibet", akkor - a Kínai Nagy Tűzfalnak nevezett rendszernek hála, - pontosan nulla találatot fog kapni eredményként, míg ha az ember Magyarországon írja be ugyanezt, akkor 5.860.000-et.
Érdekesség, hogy ha a google.cn-t, azaz a Google cenzúrázott kínai változatát itthonról, Európából hívjuk be, akkor minden további nélkül 4.770.000 találatot kapunk a "free Tibet" szókapcsolatra.

A tavaszi tibeti zavargásokról például a kínaiak biztosan nem láthattak az alábbihoz hasonló képsorokat,

mert a Youtube számukra tökéletesen meg volt tisztítva az eseményeket bemutató felvételektől.

Bár Kínát kritizálni jelenleg nagyon trendi a fejlett nyugaton, azért a pekingi olimpia alatt a biztonság kedvéért egyetlen sajtóorgánum sem élt a lehetőséggel, hogy elmarasztalja Kínát. A riporterek szinte egybehangzó véleménye volt, hogy az olimpiát nem szabad átpolitizálni. Hasonló lehetett az 1936-os Berlini Olimpia megnyitóján náci karlendítéssel felvonuló francia küldöttség véleménye is, amint ez az alábbi felvételen is jól látszik 4.40-től kezdve.

Nem tartozik a cikk tárgyához, de érdekességként megemlíthető, hogy az olimpiai lánggal való futást Göbbels, a náci Németország propagandaminisztere találta ki. Amikor tehát egyesek arra hivatkoznak, hogy azok az aktivisták, akik idén Londonban és Párizsban megpróbálták eloltani a lángot, azok megszentségtelenítik az olimpia eszméjét, akkor jó tudni, hogy milyen eszme is az, amit éppen megszentségtelenítenek.

Magyarországon a nyilvánvaló politikai indíttatású cenzúra többszöri sikertelen próbálkozás után végül elérte a kuruc.info-t, amely honlapot a magyar hatóságoknak idén nyáron több alkalommal is sikerült hosszabb időre kivonnia a forgalomból. Ha magyar szolgáltatónál üzemeltették volna a honlapot, akkor már réges régen nem lenne elérhető a kurucinfó tartalma, a derék kurucok azonban sokáig nagy ravaszul a cionista világösszeesküvés szívének tartott USÁ-ban ketyegő szervereken működtették a honlapot, mígnem végül a magyar hatóságoknak sikerült valahogy rávenni az amerikaiakat, hogy kapcsolják le a szélsőséges, uszító nézeteiről elhíresült magazin szervereit. Feltételezésem szerint a meggyőzésben fontos szerepet játszhatott az amerikaiakban neuralgikus szorongást kiváltó terrorizmus kifejezés többszöri és ismételt használata a kurucinfóval összefüggésben.

A portál egyébként ezekben a percekben gond nélkül elérhető, tehát valószínűleg találtak másik szolgáltatót maguknak.

A fent leírtak tulajdonképpen csak bevezetőjét képezik a címben megfogalmazott állításnak. Míg a cenzúra az emberek fejében a fentiekhez hasonló vagy elmúlt, meghaladott rendszerek, vagy jelenleg is regnáló diktatúrák sajátja, addig a valóságban létezik egy burkoltabb cenzúra, egy kevésbé látványos mechanizmus, ami pedig nem más, mint a szponzoráció, a reklám.

Ez a cenzúra nehezen tettenérhető, de azért időnként ha figyelünk, mégis megmutatja magát. Amikor pár éve először pattant ki a Strabag balhé az SZDSZ körül, akkor sokan nem vették észre, hogy a botrányról tudósító konzervatív lapok hirtelen ejtették a témát, majd egész oldalas Strabag hírdetések jelentek meg bennük.

Ugye emlékszünk, hogy az állandóan csődbemenni akaró Postabankot egymás után két ellentétes érzelmű kormány is százmilliókkal konszolidálta, és a sajtó mindkét esetben bátran kussolt. Alaptétel ugye mindenkit megkenni, ha az ember nagy disznóságon töri a fejét.

Nem tartozik a média fősodrához a Szélsőközép szerkesztőségének története, akik pár éve a Budapest Rádióban indítottak a kétpárti politikai megosztottsággal és a cégek növekvő túlhatalmával szembemenő szabadszájú, kritikus műsort. A Pont FM 88.1-en folytatták, ahonnan a vezetőség szponzori érdekekre hivatkozva idővel kirúgta a műsorvezetőket. Ezután elszegődtek a liberális érzelmű RadioCafé 98.6-hoz, ahol cirka egy hónap elég volt, hogy az egyik főszponzor megelégelje szókimondó stílusukat. A szponzor ultimátumot intézett a rádió vezetőihez. Vagy a Szélsőközép megy, vagy ő. Igaz a Szélsőközép az amúgy alacsony hallgatottságú adót látványosan felhozta, mégis nekik kellett menniük, mivel nem állt mögöttük szponzor. A szerkesztőség egy része a halványan jobboldali Budapest TV-ben is lecsapta a biztosítékot kéthetente jelentkező műsorukkal. A mozgástér látványos beszűkülését az erősen jobbra álló Echo TV-ből való kirúgatásuk koronázta meg. Látható, hogy a mai magyar médiastruktúra nem tűr meg szabad és független véleményt sem képernyőn, sem az éterben. A Szélsőközép példáján is látszik, hogy a műsorkészítőnek ma választania kell egy árkot, lapátot fogni a kézbe, és ásni, ásni, ásni. Csak ebben az esetben lehet tartós foglalkoztatásra számítania.

A médiumok körül cégek, befektetők csoportosulnak. Míg azok a cégek, amelyek nem rendelkeznek elég forrással ahhoz, hogy a nagy pártok véleményének propagálásával foglalkozó összes sajtóorgánumot szponzorálják, azok kénytelenek választani egy oldalt maguknak, addig a tőkeerős nagy nemzetközi cégek apolitikusak, és lehetőleg minden médiumban igyekeznek jelen lenni reklámjaikkal.

Amikor egy cég éves szinten százmilliókkal "támogat" egy portált, napilapot, egy tévé-, vagy rádióadót, akkor tulajdonképpen az adott médium lojalitását vásárolja meg. Ma Magyarországon tudtommal nincs olyan előfizetéses lap, amelyik meg tudna maradni a piacon a reklámbevételei nélkül.

Ebben a helyzetben nem nagyon fordulhat elő, hogy bármely médium tényfeltáró cikket, vagy műsort közöljön olyan potenciális szponzorainak visszaéléseiről, mint mondjuk a Shell, a McDonald's, a Coca Cola, vagy a Nike.

A cenzúra ma a szponzoráción keresztül hatékonyabban érvényesül, mint amikor a régi rendszerben a cikkeket véleményezésre el kellett küldeni a cenzornak. Akkor ugyanis a cenzor értelmi képességeit időnként ki lehetett játszani, és az olvasónak lehetősége volt a sorok között olvasni. Ma az újságírók - megelőzendő a bonyodalmakat, - öncenzúrát gyakorolnak. Saját maguk elől pedig egyetlen gondolatukat sem tudják elrejteni.