Egy söralátétre tutira ráférnének azok a dicsérő szavak, amiket ez a Dessewffy Tibor nevű alak kaphatott, amikor a székely-himnuszt - bocsánat: a Székely-himnuszt! – egy tévéműsorban úgy minősítette, hogy egy középszerű műdal.

Középszerű! Műdal! A SZÉKELY-HIMNUSZ!!!

Pesty László úrnak az élő adásban majdnem a torkán akadt a palacsinta, vagy szilvás gombóc, vagy mifene, annyira megdöbbent e szörnyűség hallatán. (De aztán persze mégis csak vígan falatozott tovább.)

Szóval nagyon kevés elismerő szó hangzott el ezért a kijelentésért. Ellenben a más tartalmú megjegyzések száz raklapra sem férnének rá, az ziher

Mert a magyar ember ölni tudna, ha a Székely-himnuszát bántják. Jól értették, nem a székely ember, a magyar.

Mármint az igazi magyar. Mert a Székely-himnusz az az igazi magyaroké.

S nem az ilyen álmagyaroké, mint ez a hűvös, kilúgozott Dessewffy is.

Olyanoké, akik egyenesen az avar-kabar-szittya-hun-pártus turáni elődöktől eredeztetik magukat, nem a senkiházi finnektől. Ahogyan Vona Gábor egy beszédében a minap oly szellemesen megjegyezte, ez itt Hungária, és nem Finngária.

Ahol azok az igazi magyarok élnek, akiknek őse nem Kolompár volt, sőt nem is netán Kóhn, vagy éppen Laokoón.

Szegedi Csanád európai parlamenti képviselő „inkább udvariasan, de határozottan” arra szólította fel Dessewffyt, hogy nagy nyilvánosság előtt kérjen bocsánatot a székelyektől és minden magyartól; vonuljon vissza a közéletből, mert méltatlanná vált bármiféle véleményformálásra.
Ezen túlmenően azt javasolta, hogy minden állami és önkormányzati, iskolai ünnepségeken tegyék ajánlottá a Székely Himnusz eléneklését is a Kárpát-medencei magyarság összetartozása jegyében.

A székely ember viszont, aki ebben az ügyben a legilletékesebb alighanem azt mondaná minderre: hogy ezt Dessewffy hogyan gondolja, az az ő dolga.

Ahogy a viccben, amikor a felesége a tudtára adta.

- Azt híresztelik, a szomszédasszony terhes.

Amire ő úgy reagált.

- Az az ő dóga.

- De azt is mondják, kendtől.

- Ez az én dógom.

- Én ezt nem bírom így tovább, elköltözöm.

- Az meg a te dógod.

Egyébként pedig nagyon is érteni vélem én Dessewffyt.

Kérdezzék meg csak bármelyik cigányzenészt, mit húzattak vele legszívesebben anno a megyei pártbizottság buliján. Azok az elvtársak, akik az ünnepségeken nyíltan az Internacionálét énekelték, utána a borospincében titokban részegen, könnyes szemekkel a Székely-himnuszt ordítozták egy-két zsidóvicc elmesélése után.

Mostanában ez már inkább fordítva szokott történni.

A székely-himnuszt éneklik nyíltan és ordítva. (És gyakran már nem csupán viccesen zsidóznak.)

Na persze, ahogy a székely mondaná, ez az ő dolguk.

És az, hogy nekem meg csak egy himnuszom van, a magyar, az meg az én dolgom.

Bár a magyar-himnusz minden sora sem nagyon tetszik, hiszen az például, hogy megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt, sok népre sokkal inkább igaz lehetne, mint a magyarra.