A nap kiemelt tárgyalótermi híre, hogy S. Sándorral szemben döntött a másodfok, hatályon kívül helyezte a Balla Irma megölése ügyében hozott ítéletet, és a vádlott azonnali szabadlábra helyezését rendelte el, miután „nem sikerült teljes körű bizonyítási eljárást lefolytatni az ügy részbeni felderítetlensége miatt.”

Egyik kedvenc idézetem, amikor Svejk egyszer elgondolkodva a Kehelyben azt mondta Palivecnénak, miszerint: „nem gondoltam volna, hogy tíz évre ítéljenek egy ártatlan embert. Hogy egy ártatlan embert öt évre ítéltek, olyat már hallottam, de hogy tíz évre, az sok egy kicsit.”

Sokak számára nem volt igazán meglepő a Debreceni Ítélőtábla most napvilágra került ítélete. Habár nem érdemben döntött az ügyben, de arról, hogy mit gondolnak a vádlott bűnösségéről, beszédes a szabadlábra helyezés ténye. Olyan emberölési ügyben ugyanis, ahol akár életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabható, igen nyomós ok nélkül nem szoktak csak úgy szabadlábon védekezni a vádlottak.

Annak idején, amikor az elsőfokú megyei bíróság tizenkét év fegyházat szabott ki a vád szerint az édesanyját brutálisan meggyilkoló fiúnak, szakmai körökben már sejtették, ezzel az ítélettel nem stimmel valami. Ahogy sarkosan, amúgy svejkesen megfogalmazták: a tizenkét év egy ilyen bűnben vétkesnek kicsit kevés, egy ártatlannak viszont kicsit sok. Nem csoda, hogy az ügyész is így látta, s súlyosításért fellebbezett.

Egyébként mindig gyanús, amikor egy bíróság túl enyhe ítéletet hoz. Pusoma Dénes például annak idején egy öregasszony kirablásáért és agyonveréséért ártatlanul hat évet kapott. Érthető, hogy a védence bűnösségében cseppet sem kételkedő, felkészületlen ügyvédje örömmel tudomásul vette ezt az „enyhe” bírósági döntést.

Különösen akkor ítél el valakit nyugodt szívvel, kevés bizonyíték esetén is egynémely bíróság, ha a büntetési keret lehetővé teszi, hogy ne kelljen az illetőt ezért börtönbe csukni. S „nagylelkűen” kiszabnak egy felfüggesztettet.

Főleg romák esetében hajlamosak egyes bírák néha úgy viselkedni, mint az egyszeri tanár, aki amikor nem azt a fiút pofozta föl, aki a csínyt elkövette, azzal nyugtatta magát, hogy ha most nem is ő volt, biztosan csinál ezután valamit, amiért majd a füleseket megérdemli.