Nem szeretném, ha az a vád érne, hogy el kívánom terelni a figyelmet Simon Gáborról és más hasonló igen fontos napi történésekről, mint például arról a nagyszerű, örvendetes hírről, hogy a Magyar Csapat tagjainak létszáma egyre jobban közelít a százezer felé. De Boros Imre legutóbbi megnyilvánulását nem tudom szó nélkül hagyni.

Boros Imre elmondhatja magáról, megjárta a hadak útját, MSZMP alapszervi párttitkárként kezdte az MNB-ben, majd a rendszerváltás után kisgazda képviselő és tárca nélküli miniszter, később MDF-es országgyűlési képviselő, jelenleg pedig Fideszes sztárközgazdász, újságíró. Szóval, volt ő már minden, csak akasztott ember nem.

Amit persze, félreértés ne essék, nem is kívánok neki.

Ez a sokoldalú ember most legújabban immár történészként „Osztrák harag” címmel írt vezércikket a Magyar Hírlapban, amelynek lényege, hogy bebizonyítsa, eddigi történelmünk folyamán az osztrákok, amióta csak a világ világ, mindig gonoszul kihasználtak, elnyomtak bennünket. Sőt, a teljes megsemmisítésünk is régóta a céljaik között szerepelt, már a honfoglalás korában is.

„A had a magyarok kiirtásának küldetésével tört be hozzánk. Létről vagy pusztulásról szólt a 907-ben magyar győzelemmel megvívott pozsonyi csata, amit a honi történetírás az emlékezetből is kitörölt. Ezerszáz éves évfordulóját 2007-ben még megemlíteni is elfelejtette.”

Természetesen a „honi történetírás” nem feledkezett meg soha erről az eseményről, csak árnyaltabb megközelítésben tárgyalta, mint Boros és a hozzá hasonló felfogású szélsőjobbos, nacionalista történetírók. Mint pl. Fekete Pál, történész, 56-os elítélt, aki a pozsonyi csatára emlékezés kapcsán 2007-ben Szegeden azt fejtegette, miszerint „sok nemzet máig nem nyugodott bele, hogy ez a szilaj nép itt letelepedett, és azóta is gyakran ellenünk törnek.”

Aki azt hinné, Szakály Sándor speciális szóhasználata, Schmidt Mária sajátos történelemfelfogása, Orbán Viktor Gábriel arkangyalt és a német birodalmi sast ábrázoló emlékműterve egymástól elszigetelt jelenségek csupán, az nagyot téved.

A szemünk előtt formálódik, alakul az új történelemszemlélet. Amihez most kapcsolódott Boros Imre is.

Ebben a történelemszemléletben az a közös, az a törekvés, hogy bebizonyítsa, Magyarország jobban teljesített. Nem csupán az elmúlt néhány évben, hanem az elmúlt 1100 esztendőben is.  Csak a gaz komcsik ezt megpróbálták mindig jól letagadni vagy legalább is méltatlanul elfeledni.

Ám a magyar népbe már nem lehet ám lépten-nyomon belerugdosni, hogy bűnös nemzet, utolsó csatlós, meg ehhez hasonló aljas vádaskodásokkal illetni.

Vége ennek az időszaknak. Merjünk nagyok lenni a múltunkban is.

Eme, a szomszédjainkkal is konfrontálódó, öntömjénező történelemfelfogás viszont érthetően nem nyerte el sem a környező országok, sem a hazai baloldal, és különösen nem a hazai zsidóság rokonszenvét és egyetértését. Ők ugyanis nem hajlandóak elfogadni, hogy újdondász történészeink azokat is megpróbálják teljesen tisztára mosni és áldozatként feltüntetni, akiknek jelentős része nem volt kimondottan egy Gábriel arkangyal. Sőt, ellenkezőleg.

Boros Imre cikkében kiemelten szóba hozta az 1848–49-es szabadságharcot is, amikor „már csak a külső intervenció tudta kisegíteni az osztrák uralmat.”

És igazából itt lepleződött le ennek a kocatörténésznek az igazi szándéka.

A gonosz osztrákoknak besegítő, „külső intervenciót” végrehajtó országot ugyanis „elfelejtette” írásában megnevezni. Jóllehet az a bizonyos külső intervenciós hatalom sem bánt ám velünk sem akkor, de később sem mindig kesztyűs kézzel. Hogy nagyhírtelen csak a málenkíj robototra elhurcoltakat és az ötvenhatban kivégzetteket említsük,

Csak hát most Paks miatt mindezek emlegetése nem időszerű. Sőt, ha szükséges, még a történelmünket is átírjuk majd miatta.