Ma van a nagy nap, ami megkönnyebbülést hozott egy országnak, beleértve magát Schmitt Pált is. Nincs értelme a 'mi lett volna ha' kérdéssel sokat spekulálni, de azért egyben biztosak lehetünk. Ha Schmitt Pál a doktorija körül alig két hónappal ezelőtt kirobbant botrány első hetében lemondott volna, akkor most nem ugyanitt tartana. Nem mondanánk rá, hogy bukott ember. Nem ihlette volna gúnyrajzok, fotómontázsok, viccek ezreit. Nem skandálták volna nevét utcákon, nem köpködtek, röhögtek volna felé, nem átkozták volna, nem szánták vagy gyűlölték volna. Mára Schmitt Pál az az ember lenne, aki a magyar politikai életben először ismerte el azt, hogy hibázott, és először vonta volna le a megfelelő konzekvenciákat. Ha azon a héten lemondott volna, akkor sok millió honfitársunk a mai napig nem lenne egészen biztos abban, hogy valóban alkalmatlan volt-e a posztra. Talán úgy éreznénk, hogy kicsit kemények voltunk vele, amikor a lemondását követeltük. Talán még azt is elhinnénk, hogy azt a dolgozatot nem is lopta, csak az a cudar cinikus sajtó próbálta a nevét besározni.

Mivel azonban nem mondott le időben, hazudozott, vádaskodott, vagdalkozott, sértődőset játszott, ezért remek alkalmat adott az őt támadóknak, hogy a létező összes bizonyítékot előkaparják ellene. Hogy az összes érintett elmondhassa az igazát. Hogy minden józanul gondolkodó ember számára teljesen egyértelművé váljon, hogy Schmitt Pál lopott és hazudott. Az utolsó napokban, főleg az Obersovszky interjú után úgy tűnt, hogy az elnök minden kapcsolatát elvesztette a valósággal. Aztán ma felszólalt a Parlamentben. Végig köpködött mindenkin, előcibálta a halott édesanyját a koporsójából, betakarózott vele, magára aggatta dicső múltjának összes ereklyéjét, kifényesítette az olimpiai érmeit, újra elismételte az alaposan betanult és minden interjúban emlegetett "becsületes" és "legjobb tudásom szerint" fordulatokat, aztán beszédének talán egyetlen az államfői poszthoz méltó mondatában bejelentette lemondását.

Biztos vagyok benne, hogy amikor égő arccal, leszegett fejjel és bizonytalan léptekkel kibotorkált a teremből Orbán miniszterelnök úr támogató jelenlétében, akkor megkönnyebbülést érzett. Vége van. Nem kell többet az igazság ellen harcolnia. Nem kell a hazugságokat ismételgetnie. Leléphet végre és neve a feledés lágyan ölelő homályába veszhet. A körülötte tomboló viharfelhők elvonulnak, egy nap majd kisüt a Nap, és ő a teraszán köntösben és papucsban szürcsölve a reggeli kávét talán olvas egy cikket, ami méltatja majd azt az embert, aki először mert lemondani Magyarországon.